Zentai Tóth Béla: Zugkocsma 3. Újházi

 Az életben nincs minden veszélyhelyzetnek végzetes következménye. Ellenkező esetben az élet meg sem jelenhetett, illetőleg rég eltűnt volna már. Tehát, maradjunk annyiban, hogy a létnek határozottan kevesebb nyomát találnánk ma a Földön.

Unokaöcsémmel tíz-tizenegy évesek lehettünk. Vasárnap délutánonként rendszeresen látogattuk Arankát - Aranyosnak is szólították - nagyanyánkat. A város nyugati oldalán, a síneken túl, a munkásnegyedben volt a háza, életszerűen, állandó nyitvatartással zugkocsmát működtetett benne.

Emlékszem, akkor még léteztek hóförgeteges telek. Az italmérés ilyenkor beszorult a konyhába, a meleg sporhet előtti konyhaasztal köré, a nagyablak elé. Örvendve, a csodakalácsával várt bennünket, unokákat. A világfogó rádióból halk, szívderítő nóta, muzsika szólt. Mindig - mert vasárnap is pénzt kellett keresni - átlagban állandóan öt-hat idősebb piszokszínű italozó szaktárs befelé fordultan múlatta a délestet hokedliken, szétszórtan. Képekben gondolkodom: a mutató ujjakat begörbítve és a hüvelykek között lógatták a fityókot. A fekete körmök, elsárgult ujjak közt, a másik kezükben füstölgött a maguk sodorta kapadohány. Az asztal fölötti lámpásba belenézve, látszott a füst kék szaggatott rétegződése. Hát igen! Korán kaptunk a nagykorúak, az öregek gyönyörűségéből és irdatlanul csípte az érzékszerveinket.

Hiába volt nyitva az ég, a padlásajtó, kizárólag a macskáknak szerzett meleget, de a büdös maradt lenn. ( Este, hazafelé sem szellőzött ki belőlünk, a ruhánkból a bűz. Felhördültek a szüleink, de a következő vasárnapig csaknem mindent elfeledtek és mehettünk újból nagymamát látogatni az Újfaluba.)

Az asztalnál hárman ültünk. A viaszkos vászon helyét zöld filc cserélte fel. A hátam mögött a sporhet melegített, balról a befagyott ablak, jobb kezem felől derékszögben ült a nagyanyánk, mellette a jobbján az öcsém. Hátrébb, az ablak párkánya felé toltuk a kalácsos tálat és benne a maradékot, majd kiöntöttük dobozából a dominót. Melegítettünk. Néhány parti után elővettük a kártyát. Unokaöcsém kevert. Megmutatta, hogyan teszik ezt a bécsi spielerek: fogta a csomagot, kettéválasztotta, vágta, az asztal lapján egymás felé fordítva a hüvelykujjaival belülről megpörgette és újból egybeolvasztotta a két elemet. A legújabb tudását megismételte néhányszor, kevélykedve. Ki mutatta neki, hol látta? Még feltáratlan rejtély. Egyszer majd elárulja, ha szándékozik, mindannyiunknak. Majd vágta buntot, a másik emelt Jolly Joker reménységében... precízen osztott valamennyiünknek. A játszmák gyorsan követték egymást, természetesen igazságos, csalikázás nélkül játszottunk. Vagy, talán én nem vettem észre a svindlit?

A targyizók feléledtek, felénk fordultak, némelyek felálltak, kibicelni próbáltak, ezt nem tűrtük. Előre fogadtak valamelyikünk győzelmére. Az öcsém felülkerekedésére legtöbbször. Pedig, nem mindig a lapjárása volt a jó, hanem a közismert felmenőjének neve csengése hozott szerencsét vagy balesetet a hazardírozóknak. Leplezetlen, szabályos turf volt kialakulóban. De, igazából a ház nyert, mert a nyertesnek egy dózis pálinkát fizetett a vesztes. Aranka felkelt, öntött az italból, beszedte a pénzt a köténye zsebének és folyt újra a kártyaosztás.

Kinn már ténykedett a téli napforduló, besötétedett, jégvirág lapult az ablakon. Ültünkben hallottuk, hogy koppant a bejárati ajtó, valaki végigjött a gangon, benyitott hozzánk a feketeségből, levette a kalapját és köszönt:

-Jó estét kívánok mindenkinek!

Ő volt az Újházi. Középkorú, köpcös, posztókabátos, borostás halandó, akinek ilyenkor várható volt már az érkezése. Bejárta a tartományt, sok helyen élt már benne. Némileg tanult, gondolkodó ember benyomását éreztette, nem kizárólag csak a szesz irányította a cselekedeteit. Fiatalabb korában káprázatos Puskás szintű labdarúgó volt, normális országban, meg, ha nem magyar nemzetiségnek születik, biztos legalább válogatottságot ért volna el, és jutott volna neki is egy bazilika. Ez kétségtelen.

Benn, a városban élő Claudia Cardinale szépségű lánya egy valódi egyéniség ma is.

Földijeim, ne merjetek gyötörni, egy kis kutatással kideríthetitek nélkülem ti is a személyét. Újháziról tudtuk, - nem akart ő Istenhez, vagy az örök kínok helyéhez közel lenni - hogy temetőben élt, ott húzódott meg. Hogyan került oda? Miért jutott neki ez a sors? Lehet-e ezt az életvitelt, megélhetési formát lecsúszásnak nevezni? Görbe tükör, hamar rájött, hogy a cinterem élete is van annyira mozgalmas, mint ami a kerítésén és az árkon túl történik. Mesélt belőlük, de csak olyat, amelyet ő maga is átélt. Utóbb, jóval később olvasni is lehetett az eseményeket a lapunk bűnügyi híreiben, vagy anekdota formájában a helytálló közléseit. Kérdésünkre elárulta, látott már lidércfényt és ez a szabad levegőn, a csontokból felszabadult gázok látványos elégése. Hallotta a temető földjéből a feltörő ordítást. Behatárolhatatlan a hely, honnan, merről jön a hang lentről. Rohant, rohantak a hollófekete öregasszonyok is a temetőcsőszért. Csak ő ismerte a helyet ahová utoljára temettek. Lélekszakadva kiásták a tetszhalottat, a magát összeharapdált véres félőrültet...

Tudósításai megborzongatták, a zug összeolvasztotta a társulatot. Aranyos kiszolgálta, iszogatott és ő fabulázott nekünk. Magányos lehetett, szüksége volt az élőkkel is a beszédre. Ráfigyeltünk, érezhetően lelassult a kártya mozgása.

-Köztudott, legfőképpen Bátkinak, a volt temetőcsősznek, hogy gyakran az öreg kriptáknak élő lakói is vannak. Meghúzódnak benne a hontalanok. Ez tilos, de ők ott tanyáznak, rendetlenséget csinálnak, sírboltokat rabolnak, széthajigálják a csontokat. Remélik, ékszereket találnak...Előfordult már, de ritkán szerencsések. A fertőzésveszély közismerten így elkerülhetetlen. Én csöndben vagyok, senkit sem bántok. Hideg időben ráfekszem valamely koporsóra, és szédülök...ezzel senkinek sem ártok.

- Az utolsó teliholdkor - épp igyekeztem éjféltájt a kiszemelt helyemre, a kriptámba - mikor megláttam a csőszt az úton közeledni. Beléptem egy sír feszülete mögé, hogy meg ne lásson, ő meg pont az előttünk lévő kriptát vizsgálgatta. Biztos az ajtó mozgásából, a csikorgásból hallotta, ott a vasajtó mögött történik valami, van valaki. Mert éjjel is őrjáratozik a csősz.

Én is vigyázok az ajtózáródásra, éjjel minden hang jobban hallatszik. Bátki, azóta, hogy kimentettük a tetszhalottat, nem piszkált, tudta, hogy nem csinálok összevisszaságot, meg úgyis előbb-utóbb itt lesz majd a helyem.

Odament, tenyerével megverte az ajtót: - Jöjjön ki! Itt tilos tartózkodni! - így kiáltott.

Megismételte. Nyikorogva nyílt az ajtó, előbb egy sovány kéz, szinte csont, majd előjött a kopasz fej is, világított, mint a koponya, a két méteres aszott testen. Mintha egy óriás, felöltöztetett csontváz állt volna Bátki elé a holdsütésben. Recsegve odaszólt neki a monstrum: - Hát már itt sem hagynak nyugton?!

Láthatóan a csősz összerezzent, reszketett, majd rohanni kezdett. Nem az úton, be a sírok közé, épp mellettem döntötte fel a sírkövet. Elment az esze, megállíthatatlanul mindenen és mindenkin átgázolt ami útjába került. Reggel találták meg a kapálgatni jövő öregasszonyok, vérbe fagyva. Nem volt ép porcikája, úgy összetörte magát és jelentős pusztítást végzett, míg száguldásában valakinek a keresztjét magára rántotta és az agyonverte.

Aranyos felkelt, mélyet sóhajtott, kiszolgálta a csendben ülő a meghökkent társaságot. Majd új osztást kért. Megkapta, folyt volna tovább a játék. Immár nem figyeltük a lapjainkat, rajta felejtettük a szemünket a történeteket mesélőn. Megszakította a csendet, folytatta tovább:

- Mostanában történt, egy éjjel odabenn a helyemen, felébredtem. Rám jött a cigarettázhatnék. Elaludni nem bírtam, hát ki kellett mennem rágyújtani.

- Miért kellett ahhoz kimenni? - unokaöcsém ésszerű kérdésére rögtön jött a válasz:

- A halottakat tisztelni kell, sem rágyújtani, sem inni ott nem szabad! Tehát, csöndben kimentem, hogy az új csősz meg ne halljon. Iszonyúan fújt az északi szél, az égen sötét felhők lógtak az égből, jeges eső csapkodott. Teljes sötét volt, a kezemet is csak éreztem, de nem láttam őket. Leguggoltam a kripta oldalába, hogy meg ne lássa, a parazsamat ne vegye észre az új csősz. Ott nem ért a szél, a fagyos eső sem. Szájamba vettem a cigit, meggyújtottam a gyufát, markommal védtem, hogy el ne fújja a szélroham, kettőt beleszívtam mikor valami...

... letettük a kártyát az asztalra, mindenki figyelt...

...vagy valaki a vállamra tette a kezét, érezhetően hozzám hajolt és szólt, hogy haver adj már egy kis tüzet nekem is... Odatartottam a gyufát, beleszívott a dohányába, majd szó nélkül a szomszéd kripta oldalába húzódott. Fogalmam sincs ki volt az illető, a markomban tartott láng fényében nem lehetett az arcát megfigyelni. Aztán is csak a parazsa mozgását láttam. Később már azt sem. Tudjátok, tudja maga is Aranka néni, nem vagyok ijedős, de akkor, - s felemelte a két kezét-... nem sok kellett volna, hogy ottmaradjak, annyira váratlan volt ez a történés...

- Huuú...- hallatszott, utána csend lett. Rémülten néztünk ki magunkból.

(Jóval később, tavasszal feltűnt az ivóban a tüzet kérő ismeretlen szellem. Aranyosnak, nekünk némileg hasonló históriát mesélt a fagyos tél megpróbáltatásairól. Elvadult, borostás, kissé mulya férfi benyomását keltette. A beszámolója végén közölte: Én csak a cigarettámat akartam meggyújtani de, elfogyott a gyufám...)

A következő vasárnapi látogatáskor Aranka ijedt arccal fogadott bennünket:

- Mindent átmostam, fertőtlenítettem. A héten Újházit a temető árkában halva találták.

Ragályos sárgaság vitte el...

Aggodalmasan, szúrós szemmel puhatolta:

- ...gyerekek, ugye nektek nincs bajotok?