Tóth Tamara: A ripacs

- Gyerünk! Vigyorogj már! - biztatta magát miközben megigazította tökéletes fekete
zakóját. Imádta ezt az öltönyt, vagy helyesebb inkább azt mondani, hogy önmagát imádta
ebben az öltönyben. "Akár egy eleven James Dean." - ahogy az anyja mondta mindig.
Lenézett tükörfényesre tisztított cipőjére. Bosszantó... a jobboldali fűző legalább egy centivel
rövidebb, mint a bal. Noah elképzelni sem tudna, hogyan engedheti meg magának egy ilyen
drága cipő, hogy akármi hibája is legyen. Sőt, hogyan engedheti meg magának a tervező,
hogy ilyen hitvány dolgot egyáltalán árusítson?
Noah Davis biztosan nem engedné meg. Ahogy ott állt a mosdó teljes falat befedő
tükre előtt, és bámulta önnön képét átjárta a megelégedés, és még egyszer megdicsérté magát
a reggel kiválasztott rózsaszín nyakkendő miatt. Az exe egész biztos utálta volna, de neki
amúgy sem volt semmi érzéke a divathoz. A rózsaszín a sikeres férfi színe, és Noah az volt.
Erről akárkit meg lehetett volna kérdezni.
Noah Davis karizmája tetőtől talpig magától értetődő. A kéthetente kifogástalanra
nyírt hajától egészen a gondosan kiválasztott kölnijéig minden passzolt. Olyan volt, mint egy
katalógus illusztrációja, és ezt ő pontosan tudta is magáról. Fontosnak tartotta az első
benyomást, és róla az mindig kedvező is. Sármos vonásai, erőteljes megjelenése és intelligens
beszéde a modernkor gentlemanjévé tették, ami mellé szinte ajándékba jártak a mutatós nők.
Na, nem mintha olyan nőfaló típus lett volna. A jó híre lényegesebb, mint néhány
izgató, de felejthető éjszaka azokkal az ismeretlen hölgyekkel, akik egy kifizetett
cosmopolitan után azt gondolják, hogy megfogták maguknak. Noaht nem lehet csak úgy
megfogni.
Kilépett a mosdóból. Tudta, hogy most még húsz kőkemény perc következik. Ez volt a
kedvenc étterme, mert itt készítették a város legjobb marhasteakjét. Az az igazság, hogy bárki
más társaságában szívesebben fogyasztotta volt el azt a steaket. Örült, hogy már csak az a
húsz perc és egy dupla whisky választja el attól, hogy újabb fél évre letudja az apjával való
kellemetlen találkozásokat.
Frank Davis egy hetvenes éveiben járó valamikor kegyetlen fogásairól híres
nyugalmazott bíró, akinek mindig fontosabb volt a tárgyalóterem, mint az otthoni nappali
vagy Noah focimeccsei az iskolában. Ruth sosem bánta férje távollétét, mert - ha igazat
akarunk mondani - Frank csak akkor volt elviselhető, ha nem volt otthon. Amikor a férfi
három éve nyugdíjba vonult, és ezzel egyértelművé vált, hogy sokkal több időt tölt majd
otthon, a felesége inkább meg is halt csak ne kelljen mindezt eltűrnie. Noah tudta, hogy az
anyja évek óta petefészek rákkal küzdött, mégis az apját okolta a haláláért. Mert hát az apja
olyan kiismerhetetlenül rideg.
Visszaült az asztalhoz. A másik férfi hanyag sürgetéssel pillantott rá mielőtt magához
intette az egyik pincért. - Két dupla Jack Daniels lesz kevés jéggel. - vetette oda a nyurga
srácnak. Noah apja sohasem használta a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Ha ő akart
valamit, azt nem kérte, hanem elvárta, és ha megkapta, azt nem kellett megköszönnie, hiszen
járt neki. Igen, Frank Davis egy pöcs, a szó legszorosabb értelmében.
- Remélem felfogta, hogy nem felhígított löttyöt akarok kapni. - morogta csak úgy
magában. - Neked is jó lesz a whisky igaz? - kérdezte, de Noah persze tudta, hogy nem
érdekli a válasz. A félévvel korábbi találkozásukkor sem, most sem, és sohasem mondta el az
apjának, hogy ki nem állja a whisky ízét, és ha mégis meg kell innia, akkor is inkább Johnnie
Walkert választ. - Hogyne. - hazudta, majd lesöpört néhány nem létező szöszt a zakójáról. -
Hogy megy az üzlet? Mi volt múltkor a kínaiakkal? Megadták a tizenhetet? - kérdezte Frank.
- Sosem ment jobban. - mosolygott Noah. - A kínaiakkal viszont csak tizenöt millió volt a
cél. Azt meg is adták, mindenféle vita nélkül. - mondta már-már nagyképűen. A pincér
megérkezett az italokkal. Frank keményen nézett a srácra és megcsörgette a poharában a
mindösszesen egy darab jégkockát. - Az a buli tizenhetet is megért volna. - mondta, de
közben rá sem nézett a fiára.
Noah elhallgatta, hogy a kínaiaknak igazából húszat vetett fel, de heves viták, és négy
órányi tökéletesen felesleges tárgyalás után csak tizenötöt voltak hajlandóak megadni.
- Hogy van Magdalena? Még Rómában van? - tudakolta Frank. Csak Magdalenát
értékelte a fiában. A lány gyönyörű volt, sikeres szerkesztő egy nőknek szóló hetilapnál, és
természetesen pontosan olyan hideg, mint amilyen Frank is volt. - Igen, még ott van. A
közelgő bemutatókról tárgyal. Magda akar először írni az eseményről, és tudod milyen, ha
akar valamit. - dicsekedett Noah a nő törtető természetére utalva. Frank elismerően bólintott.
- Az a lány eléri, amit akar. Addig vedd feleségül, amíg nem lát meg valaki mást! - ez utóbbit
szinte parancsolta. Azt számításba sem vette, hogy Noah is van olyan jó parti, hogy találhat
Magdánál jobbat.
Nem mintha még jártak volna egyáltalán. Noah nem bírta elviselni a lány erőszakos
személyiségét és már három héttel korábban - mielőtt Magda Rómába utazott - szakított vele.
Frank ezt nem értette volna meg, hisz anno ő maga is csak azért vette el Ruthot mert a nő egy
vérmes szállodatulajdonos egyszem gyermeke volt, és mindenki tudta róla, hogy hihetetlen
vagyona, pokoli modora, és persze álomszerű öröksége van. Ennyit a szerelemről.
Frank belekortyolt az italába, Noah ugyanígy tett. Leküzdötte a kényszert, hogy
visszaköpje. - Térjünk rá a lényegre! Nem csak úgy passzióból hívtalak ma ide Noah. -
mondta a férfi miközben az asztalra tette a poharát, és hátrasimította tökéletesen fésült ősz
haját. Grafitszürke zakója gombját hanyagul engedte ki, ahogy hátradőlt a bársonyborítású
székben. A vacsora, sőt talán az elmúlt évek összes vacsorája alatt most először nézett bele a
fia szemébe. Noah állta apja smaragdzöld tekintetét, és inkább újabbat kortyolt a gyűlölt
löttyből.
- Meg fogok halni. - úgy mondta ki, mintha csak a karójára márkáját közölné. Noah
nem hagyta, hogy a döbbenet kiüljön az arcára, inkább ivott még, majd csak annyit kérdezett
meg, hogy "miért mondja ezt". - Azért mondom, mert tudom. Jó pár éve gyűröm ezt a szar
kórt. Az orvos szerint viszont már nem sokáig. - mosolygott flegmán.
Noah most először hallott arról, hogy az apja egyáltalán beteg, és igazság szerint egy
pillanatra átjárta a torokszorító düh. - Mégis mit képzel ez a vén barom, hogy csak így a
képembe vágja mindezt? - gondolta, de kívül csak a szenvtelen nyugalom látszódott rajta. -
Mit mond mi várható? - kérdezte tárgyilagosan két újabb nyelet ital között. Frank legyintett. -
Csak a szokásos. Jövő héten kezdjük a kezelést, ami szinte biztos, hogy csak a leépülésemet
gyorsítja majd fel. - rántott vállat. - Anyádnál is így volt. Néhány hét és ágybavizelő,
magatehetetlen roncs leszek. - fejezte be, majd egy lendülettel itta ki a poharát.
Noah rágyújtott. Ezúttal nehezen leplezte az érzéseit. A feje úgy kavargott, hogy jobb
is, hogy nem szólalt meg azonnal. Az apja kihallotta volna a hangjából mindazt, amit nem
akart kimutatni. Mélyet szívott a cigarettából. - Akarod, hogy én... - kezdte, de Frank máris
félbeszakította. - Dehogy akarok én akármit is! - a hangjában szánalom csengett, és Noah
rögtön megbánta, amit mondani akart. Sőt, hogy egyáltalán belekezdett. - Sosem szorultam
rá, hogy pátyolgassanak, és most sem kell. Neked is csak azért mondom el mi várható, hogy
majd ne érjen váratlanul. - magyarázta Frank.
- Hogy ne érjen váratlanul? Akkor talán évekkel ezelőtt kellett volna elmondanod,
hogy beteg vagy! Mi a francot képzelsz? - dühöngött gondolatan. - Persze értem. - hangosan
csak ezt mondta ki. Még bólintott is, mintha csak egy üzletfelével tárgyalna. - No meg aztán
nyilván te vagy az örökösöm, gondoltam jobb még életemben túlesni a formaságokon, hogy
később ne ess ki a munkából családi dolgok miatt. - azzal a zakója belső zsebéből elővett egy
élére hajtott papírt és a fia elé tolta. - Olvasd át nyugodtan mielőtt aláírod. - szólt.
A fiatal férfi a hamutálba tette a cigarettát, majd magához vette a papírt, és mint jó
üzletember komolyan meredt a sorokra. Kívülről senki sem mondta volna meg, hogy Noah
Davis egyetlen betűt sem volt képes felfogni az apja végrendeletéből. Az a két perc amíg
olvasást színlelt igazából arra kellett, hogy visszanyelje a gombócot amit annak ígérete gyúrt
a torkába, hogy testvérek, és feleség híján egyedül marad a világban. Noah Davis két perc
után kimérten bólintott, elővette a nevetségesen drága töltőtollat, amit az apja ajándékozott
neki a diplomája megszerzésekor, és aláírta a végrendeletet, ami fogalma sincs miről szólt.
Az apja elé csúsztatta, aki csak elvette, és rá sem pillantva tette el a zsebbe, amiből
korábban elővette. - Hát ennyi lett volna. Indulhatunk. - és már kérte is a számlát amit ezúttal
Noah rendezett. Ügyelt rá, hogy a kelleténél pont csak egyetlen fokkal nagylelkűbb borravalót
adjon, majd mind a két férfi felvette a kabátját, és kisétáltak az étteremből.
- Elvigyelek? - kérdezte Noah miközben eltaposta a cigarettáját a betonon. - Ugyan!
Harold a sarkon vár a kocsival. - legyintett Frank. - Valószínűleg ő értesít majd, ha van
valami hír, és persze a végrendelet egy példányát is elpostázza. - Noah ekkor őszintén vágyott
az ölelésére. Tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megtegye, hogy érezze milyen, ha átöleli
az apja. Talán megtette volna, de Frank már indult is. - Sok sikert a továbbiakhoz! Szervusz!
- azzal kezet ráztak, és az apja már el is tűnt.
Noah beszállt a kocsijába. Meglazította nyakkendőjét, és egy percre lehunyta a szemét.
Az apja rideg arca lebegett előtte, a kapcsolatuk semmilyensége, és a vágy, amit örökké érzett:
"Bárcsak szeretne az apám..."
Az idegei cafatokban lógtak, de amikor belenézett a visszapillantó tükörbe ez nem
látszott. Egy fiatal, kisimult, sikert sugárzó férfi nézett vissza rá.
Noah Davis ekkor úgy érezte talán hasonlít valakire. Valakire akiről tudta, hogy sosem
ismerte meg, és már biztos, hogy nem is fogja. Erre persze nem akart gondolni. - Vigyorogj
már te ripacs... - szólt magára, majd hagyta, hogy a novemberi köd lassan kirajzolja előtte a
hazafelé vezető utat.