Tóth István Sámuel: Zuhanyzás

Vízesés zúdul, elvont képek jelennek,
Örök talányok csapódnak a fejemnek.
Fogaskerekek forognak gyötrelmesen,
Szürkeállomány megindul türelmesen.

Hibásak vagyunk bármiért egyáltalán,
Vagy csak csekély bog élet hosszú fonalán?
Világ egésze alkotott meg bennünket,
S mi fonjuk tovább lelkünkkel a testünket.

Nagy, üres szobák, báltermeknek termettünk,
Csak rajtunk múlik, ki az, kit beengedünk.
Részünkké lesznek, s táncolnak az emberek,
Vagy ha akarjuk, magányosan csend mered.

Talán léteztünk, minden volt már valami,
Csontunk összeáll, majd húsunk cafatjai.
Periodikus, vagy állandó lét dukál?
Integetünk csak, mikor halál ledudál.

Tudattalanság, kulcsa boldog életnek,
Vagy szentül hinni, akkor is, ha tévednek?
Hisszük a szépet, tagadjuk az igazat,
Ha mind elmegyünk, pontunk után mi marad?

Homályos tükör, magamat sem láthatom,
Gomoly gőz kering, fojtogatva átkarol.
Kusza kérdések, változatlan válaszok,
Változatlanul összedőlő támaszok.