Tóbiás Erika: Tükör által homályosan

Nem akarok arra a napra gondolni. Az élet azonban rendszerint az ellenkezőjével szembesít. Minden egyes nap, bármit is csinálok. Öltözködés, mosogatás, arcmosás közben ugyanazt juttatja eszembe. Egy hónapja tart ez az állapot, de még mindig képtelen vagyok hozzászokni a gondolathoz. Ajánlatos lenne, mert életem hátralévő részében sem fog változni a helyzet.

Tulajdonképpen pozitívnak kellene lennem és örülnöm.

- Élsz, csak ez számít - mondják a szeretteim és ismerőseim. - Egyéb dolgok lényegtelenek.

Legalábbis nekik. Számomra elfogadhatatlan ez a mostani állapot.

Fájdalommal a szívemben, legördülő könnycseppekkel az arcomon, nedves tekintettel, elmosódva nézem az idegen alakot magam előtt. Egy ismerős ismeretlent, aki egykor természetes része volt az életemnek. Most mégis menekülésre késztet.

Ez viszont, lehetetlen, mert az magam vagyok.

Összerezzenek. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy egy keserves sóhaj hagyja el a szám.

A tükörkép, az örökösen csalogató gonosz. Csalogat, hogy megnézzem magam, majd kegyetlenül arcomba csapja a valóságot.

A szám széle reszketni kezd, amikor az emlékképek előtörnek elmém mélyéről. Szeretném őket egy ajtó mögé zárni és eldobni a kulcsot, de azok erősebbek nálam. Újra és újra feltörik az ajtót, hogy a legváratlanabb pillanatokban rohanjanak le.

A possztraumás stressz-zavar bizony kíméletlen az áldozataival.

Augusztus harmincadikát írt a naptár. Hazafelé tartottam az éjszakai országúton robogó taxival a repülőtérről. A hosszú és megerőltető üzleti út végre véget ért.

Hátamat a kocsi ajtajának támasztott párnának vetettem, fejemet az ablaknak döntöttem, kinyújtottam elgémberedett lábamat és viszonylag kényelmesen elhelyezkedtem. A kocsi suhanása, a motor halk búgása hamar álomba ringatott.

Utolsó gondolatom az volt, hogy nemsokára otthon leszek. Mosolyogtam. Valószínűleg így merülhettem álomba, mert otthoni emlékekről, a családról és a vőlegényemről álmodtam.

A valóság rántott ki az álomvilágból. Testem hirtelen menetirányban elmozdult. Az elülső és hátsó ülések közé estem. Hason fekve felnyomtam a karom és térdeplő állásba próbáltam feltornászni magam, miközben szüntelen fékezést éreztem. A gumik hangos csikorgása vérfagyasztóan hatott az idegeimre. Az adrenalin száguldani kezdett a véremben, de a mozdulataimra nem volt hatással, mert, mintha egy lajhár sebességére lassultam volna.

- Mi történik? - ejtettem ki a számon, de válasz nem érkezett.

Próbáltam nyugtatni magam, hogy egy őz lépett az úttestre.

Végre feltápászkodtam. A helyemre ültem és már nyúltam a biztonsági övért, amikor elkövettem a második hibát.

Előre néztem.

Éles fény villant a szemembe és erős csattanás rázta meg a kocsit. Hatalmasat rándultam, előre buktam és elviselhetetlen fájdalom nyílalt a testembe. A kiáltás már tompultan érte el a fülem. Hogy a sajátom volt-e vagy a sofőré, azt máig sem tudom. Arra még emlékszem, hogy ezután minden elsötétült előttem.

Tökéletes világom, belső harmóniám egy szempillantás alatt elporladt, mintha soha nem létezett volna. Az arccsontom job oldalán végig futó heget még az erős smink sem teszi láthatatlanná. Az orvosok szerint, plasztikai műtéttel mérsékelhető ugyan, - amit nem engedhetek meg magamnak - de tragédiám nyomai maradandóan fogják betarkítani egykor tökéletes, hamvas bőröm.

Egy tinédzserkoromban olvasott kötelező olvasmány címe jut az eszembe.

Az ember tragédiája.

Felhorkanok. Inkább Emma tragédiája.

Remegő ujjakkal érintem meg kivörösödött, hol mélyülő, hol kidudorodó hegeket a vállamon és a karomon. Ismételten könnyek nedves sávját érzem végig csordogálni az arcomon. Gyenge és fáradt vagyok ahhoz, hogy letöröljem.

Belefáradtam az utóbbi időkbe. A nagyra táguló szemekbe, elhűlő, olykor ijedt pillantásokba, az elforduló arcokba, mély lélegzetekbe és némaságba, amikkel gyakran szembesülök, amikor valaki meglát.

Mégsem haragszom senkire és nem is hibáztatom őket a reakciójukért. Amióta a kórházban felébredtem, pontosan így vagyok ezzel én is. Szörnyülködéssel vegyes ellenérzésekkel viseltetek saját magam iránt.

Kulcs fordulását a zárban, ajtó nyikordulását hallom meg. Gyorsan magamra kapom a törülközőt és halkan behúzom a fürdőszoba ajtaját, hogy haza érkező vőlegényem, Attila, ne tudja meg azonnal, mit csinálok éppen. Nem szereti, amikor önkínzáson kap, még ha képletesen is.

- Emma, hol vagy? - csendül fel mély, simogató hangja.

Nem szólalok meg. Léptek közelednek, távolodnak, majd megint közelednek. Lehunyom a szemem, mert érzem, hogy az ajtó előtt áll. Szinte magam előtt látom, ahogy a kilincsre helyezi a kezét és habozik pár pillanatig. Mereven nézem az ajtót. Várom, hogy az egyre nagyobbodó résen beszökjön a napfény és elöntse a helyiséget.

A napsugár fénye nem melegít fel, hanem megdermeszti a szívem. A balesetben felvillanó lámpák és reflektorok állandó emlékeztetője.

Mély lélegzetet veszek, mielőtt szemem Attila arcának magasságába emelem. Kissé hátra hajtom a fejem és várom az elkerülhetetlent.

Párom meleg tekintettel néz. Csillogó szeme már-már elfeledteti velem az előbbi húsz percet. Szinte. De jó is lenne, ha ez sikerülne! Mégsem megy.

Attila mögém lép, egyik karjával átöleli a derekam. Szabad kezének tenyerét a törölköző melleim halma közé dugott csücskére helyezi, aztán ujjaival lassan kiengedi. A hófehér vastag, bolyhos textil a bokám mellett landol.

Attila a tükörben a tekintetemet keresi. Összekulcsolja a kezünket és megszorítja.

- Mit látsz, Emma? - kérdi.

A szám szélébe harapok, hogy leküzdjem a torkomban keletkező gombócot a testemet borító vágások behegedt nyomainak látványától. Helyenként olyan sok van belőlük, hogy kacskaringóznak, mint a különböző utcákat jelentő vonalak a térképen.

- Nagyon jól tudod, milyen rémesnek vélem a külsőm - mondom el-elakadva.

- Hunyd be a szemed és miután kinyitod, nézd meg magad megint.

Keze az ujjaimról a karomra csúszik, végig simítja azt. A belőle áradó meleg erőt ad nekem. Ebben a pillanatban nyugalom és béke kerít hatalmába.

- Átadtam neked a mágikus erőt, hogy az én szememmel lásd magad. Gyönyörű vagy - suttogja a fülembe. - Számomra mindig az maradsz.

Kinyitom a szemem, hogy jobban megnézzem magam.

- Tökéletes vagy, amit te látsz, az csak egy homályos tükörkép - mondja.

Találkozik a tekintetünk.

- Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan - idézi Exupéry legismertebb sorait. - Szeretlek, Emma.

Elfordulok a tükörtől, hogy közvetlenül nézzek rá. A szemében rejlő forró érzelmek láttán elhiszem, hogy a tükörben csak halvány, homályos önmagamat látom. Ezzel ellentétben, a tekintetében, csodanő Emma üdvözöl viszont. Aki voltam, vagyok és örökké lenni szeretnék.