Tia-Sziara Álmos Bogát: A fürdőszoba tükrében

Felkapcsolódik a lámpa. Tehát belépett a fürdőszobába. Az eddigi koromfeketeség helyett szemkápráztató színek elevenednek meg. Szemem szinte tobzódik a pompás, mozaikcsempével kirakott fürdőszobafalban, amely még ennyi idő után is újra meg újra lenyűgöz. Az üvegmozaik darabkák ugyanis olyan roppant látványos és trükkös geometriai formákat mintáznak, amelyek a valóságban nem létezhetnek. Az optikai illúzióba rendszeresen belefeledkezem, főleg ha ő hosszabb időre elhagyja a helyiséget, de a lámpát égve felejti. Egy idő múlva persze az intelligens lakásvezérlés megelégeli a pazarlást: amikor már úgy látszik, hogy nem fog a lakója hamarosan visszatérni, lekapcsolja a világítást és a képtelenségükben csodálatos mozaik alakzatok rögtön a sötétbe vesznek.

Ez esetben azonban nem. Már látom is, ahogy közeledik: karcsú testének árnya a falon tobzódó színkavalkádra vetül. Mindjárt meglátom a kecses alakját, ahogyan a tükör elé libben: olyan friss és üde már ilyenkor hajnalok hajnalán is, nem tudom, hogy mi lehet a titka. Meg is jelenik: sötétbarna haja még kócos. Nem csoda, most kelhetett az ágyból. Most már nem a fal geometriai mintája köti le a tekintetemet, hanem csakis az ő látványa. Hányszor nézhettem már végig ezt a jelenetet, mégsem tudom megszokni! - Még a mai napig is gyakran komolyan zavarba ejt, amikor így ébredés után anyaszült meztelenül belép a látóterembe. Valószínűtlenül szép.

Mint minden reggel, most is alapos kézmosással kezd. Álmaimból felkeltve is tudnám már minden mozdulatát, amelyekkel a kezeit beszappanozza, annyiszor láttam már. Nem tévedés, tényleg szappannal keni át a kezeit a csapnál, azaz konkrétan egy lekerekített téglatest formájú tömböt használ. Elképedtem, amikor először láttam, utána kellett néznem a birodalmi hálón, hogy mi is ez: már szinte senki sem alkalmazza évszázadok óta. Nem is tudom, ő honnan szerzi be és főleg mennyiért. Mondjuk gazdag nő. Mindig ugyanazt a típust bontja fel, ha az előző túl picire fogyott le a kezei között. Leöblíti a kezeit, majd olajbarna karjával hátranyúl a törölközőért, amely látszólag a levegőben lebeg, én azonban már régen tudom, hogy igazából egy "erőtérkötél" tartja. Utánanéztem ennek is már évekkel ezelőtt: a lényege, hogy a törölközőt nem kell - potenciálisan koszos - tartókra helyezned, így sokkal tovább tiszta maradhat. Persze azt is láttam, hogy horror drága ez a technológia. Szerintem szinte csak a kormányzati negyed szupergazdagjai engedhetik meg maguknak. De ők sem hiszem, hogy mind költenének ilyesmire. Ő persze igen. Hihetetlenül tiszta nő. Sokszor képzelem el, hogy milyen illata is lehet és mindig valami nagyon frissnek gondolom, talán kissé kórházszagúnak is, de persze kellemes mértékben. Kár, hogy a látványon kívül semmilyen más inger nem érkezik onnan, se hang, se szagok... - Én csak néma képet látok, hangot nem továbbít nekem a készülék. Sőt, az "okosadatokat" - mint például a szem vagy a bőr kinézete alapján mért egészségügyi állapot-paraméterek - sem én kapom meg elemzésre, hanem más dolgozó. Mondjuk ezeket ő maga is látja, mert az okostükör kiírja neki (ez az egyik alapfunkciója), csupán azt nem sejtheti, hogy a megbuherált eszköz bizony máshova is továbbítja az információkat.

Miután megtörölte a kezét, ujjaival hátrasimítja a sötét hajzuhatagot, hogy ne lógjon a mosdóba, amikor a csaphoz hajol. Int egyet és a víz elkezd folyni, majd egy másik mozdulatával a levegőben beállítja a hőfokot. Mindig ugyanaz a mozdulat, pontosan ugyanaz a hőfok. Megfigyelési szempontból roppant előnyös, hogy a napirendje teljesen menetrendszerű, főleg a reggeli rutinja, abszolút kiszámíthatóak még a mozdulatai is. De persze nem lankadhat a figyelmem. És nem is akarom, hogy lankadjon. Szájával a csap alá hajol és átöblíti a száját, majd jobbra nyúl a szájvízért. Kortyol belőle, majd átöblögeti a szájüregét, majd a fejét hátrahajtva gargalizál. Pontosan húsz másodpercig. Órát lehetne igazítani hozzá. Ez a húsz másodperc talán a kedvencem, mert ahogyan hátrahajol, csodálatosan megfeszülnek a dús keblei. Évek óta töprengek rajta, hogy vajon mezítelenül is alszik-e, avagy csak mindig leveti mindenét, mielőtt a fürdőszobába lépne a reggeli rutinját végezni. Bárcsak mást is látnék a lakásából, nemcsak amit a tükör ebből a szobából megmutat! - De csupán ennyi jut belőle nekem. Mondjuk egyébként talán az egész életemet a képernyők előtt tölteném, ki tudja? - Mindenesetre elég bizarr helyzet: a mindennapjai bizonyos részeit úgy ismerem most már, mint szinte még ő maga sem, míg az élete többi részéről, ami a fürdőn kívül zajlik, nem tudok semmit. Persze e tudás hiányát az agyam mindenféle fantáziái töltik ki. A munkájával kapcsolatban mondjuk nem kell arra hagyatkoznom. Ott tudom persze, amit a híradásokból tudni lehet, na de azokat tudhatja bárki más is: a birodalom sok trillió lakója, vagy legalábbis aki közülük még nézi a szenátusi ülésekről szóló közvetítéseket. Én persze nézem, de csakis miatta. Egyébként baromira nem érdekel a politika. De megéri végigszenvedni, amikor a bolygóközi kereskedelmi vámokról és egyebekről szónokol - a sok gazdasági fejtegetéséből néha egy szót sem értek - amikor megfigyelhetem munka közben azokban a csodás kosztümökben. Persze én tudom előre: miben lesz majd aznap, hisz látom az utolsó simításokat indulás előtt a tükörben és aztán este is, amikor a nap végén már sokszor kissé gyűrötten érkezik benne haza.

Sőt én azt is tudom, miket vesz fel alá: hatalmas szerencsém van vele, hiszen reggel a felöltözése és a levetkőzése minden egyes fázisában tükör elé áll. Ennek okára sokára döbbentem rá, eleinte azt hittem, hogy csupán imád gyönyörködni magában a tükörben. Utóbb aztán rájöttem, hogy erről szó sincs: nem is illegeti magát a tükörben, mindössze pár pillanatra odaáll bugyiban, majd bugyiban és melltartóban, aztán hozzávesz egy felsőt, és így tovább. Eközben sem elégedetlenség, sem pedig látható elégedettség nem látszik rajta, szenvtelen arckifejezéssel néz a tükörbe. Hosszú idő után nem döbbentem rá, hogy igazából ez egyfajta "dokumentálási kényszer" nála: minden áldott nap dokumentálja, hogy miket vesz fel és milyen sorrendben, aztán pedig este ugyanezt visszafelé. Mostanra már csalhatatlan szemmel észreveszem e dokumentálás jelét, olyankor ugyanis a szemeiben egy tizedmásodpercre fehéren felcsillan valami. Alig látható a villanás, de ha valaki annyi időn át nézett valakit, mint én őt, nem téveszti szem elől. Ennek is utánanéztem persze: okos-kontaktlencséje van. Az nyilván a megfigyelésem elejétől nem volt titok előttem, hogy kontaktlencsét hord, hiszen ez az egyik legkényesebb "procedúra" a reggeli rutinjában. Háromszor mos kezet, mielőtt kivenné a lencséket a fertőtlenítőszeres oldatból, amelynek egy mintáját előtte minden áldott nap Acanthamoeba ellenes tesztpapírra cseppenti. Roppant elavult technológia, korábban senkit sem ismertem, akinek kontaktlencséje lett volna, hiszen mindenkinek (általában már kisgyerekként) kijavítják a szemében lévő fénytörési hibákat. Na persze vannak családok, ahol ódzkodnak az ilyen beavatkozásoktól, gondoltam, hogy talán itt is erről lehet szó. Aztán amikor végre rájöttem a fehér szemvillanások okára, összeraktam a képet: talán nincs is a szemének fénytörési hibája (persze nem is lehet kizárni), de az eszköznek akkor is hatalmas hasznát veheti. Az ilyen okos-kontaktlencsékből van olyan modell - és joggal feltételezhetem, hogy neki a legjobb és legdrágább van -, amely azon túl, hogy a hordás ideje alatt a viselője számos élettani funkcióját monitorozza, bizonyos dolgokat a velünk szemközt állóról is analizál: például a testhőmérsékletét az infravörös sugárzása alapján, a bőre nyirkosságát, de még a pulzusát is a nyaki ütőér lüktetéséből. Ez egy politikusnak roppant hasznos lehet, hiszen tudhatja például, hogy a vitapartnere mikor hazudik, fél, nyugodt és így tovább. Emellett az agyhullámaira kapcsolódva az eszköz "tudattal utasítható": amikor csak gondol egyet, kiváló felbontású fotót készíthet vele, vagy akár videót, sőt holovideót is. Az adatok egy beépített bioimplantátum tárhelyén rögzülnek. Zseniális és szuper hasznos, már ha valaki meg tudja fizetni. Különösen nélkülözhetetlen technológia egy olyan kényszeres dokumentálónak, mint ő. Hasznos a munkájában és a "mániája" számára is, tehát két legyet üt vele egy csapásra. Ha meg a fénytörése eleve rossz, hát akkor hármat.

Na de elkalandoztam, közben be is tette már a spéci kontaktlencséit, használta a hajnövesztő szerét (középkorú még bőven, de már ritkul neki néhol), és elkezdett öltözködni. Nagy örömömre most is, mint mindig, minden fázist hűségesen megmutatva a tükörnek (azaz nekem). Felvette már a bugyiját, a sportos szabású melltartóját és egy alig láthatóan finom anyagból szőtt harisnyát is. Én észreveszem mégis, abból, hogy a bőrének a természetes csillogása valamiképp megtörik ilyenkor a lábain. Csak combközépig ér a harisnya, de megtartja magát a tetejénél lévő intelligens, bioadhezív sáv miatt. Emiatt végképp láthatatlan, nincs harisnyatartó, mint amit a felénk élő, szegényebb lányok vesznek fel ilyen fazonú harisnyákhoz. Felteszem, az ibolyakék kosztümjét fogja felhúzni, ahhoz szokott így aláöltözni. Várom is, hogy megjelenjen az impozáns ruhadarabban, azonban legnagyobb meglepetésemre ezúttal változtat. Ugyanezeket hordja még mindig magán, amikor nem sokára visszatér a tükör elé. Annyira megrökönyödöm ettől, hogy első pillantásra észre sem veszem a kezében tartott apró eszközt. Egy autoinjektor! - döbbenek rá. Magasságos egek, hiszen erre vártak a megbízóim évek óta, ez volt az egész megfigyelési feladatom célja: ez a nagy "várt esemény", ezt a momentumot kell jelentenem, ha megtörténik! - Igazság szerint reméltem (sőt, imádkoztam érte!), hogy sohase következzen be. Hiszen amint ezt jelentem, a feladatomnak nyilván vége és jó eséllyel nem figyelhetem meg tovább őt.

Most mit tegyek? Akkor most jelentsem, vagy ne jelentsem? Talán nem kellene. Ha nem szólok róla, maradhat minden a régiben. - Akkor talán életem végéig nézhetném ezt a csodás teremtményt a tükörben és az élete legintimebb részeinek lehetek a titkos részese, miközben ezért még meg is fizetnek (mégpedig nem rosszul). Nem is kívánhatnék jobb munkát magamnak. De mi lesz, ha rájönnek? Ha kiderült, hogy megcsinálta és én nem szólok róla? - Ezek nagyon veszélyes emberek. Hatalmuk van. És gátlásuk viszont nem hiszem, hogy túl sok. Ha rájönnek, hogy átvertem őket, akkor megtalálnak. Meg is ölnek biztosan és akkor leszek még a szerencsésebb. Hallottam már másokról, akiket elintéztek és nem lettem volna a halottak helyében sem, de azokéban főleg nem, akik életben maradtak utána... Nem, nem lehet, ez túl kockázatos! - Harminckilenc éves vagyok, még nagyon fiatal. Bár a legtöbbek szerint fabatkát sem ér az életem, de nekem azért becses. Élni akarok még. - Borzasztó belegondolni, hogy elveszíthetem őt, nem láthatom többé, szinte elviselhetetlen. Magamnak sem vallottam be, de azt hiszem, az évek során szép fokozatosan beleszerettem. Úgy, hogy igazából a hangját sem hallottam soha, csak a holoközvetítések alkalmával, az illatát nem érezhettem, a bőrét nem érinthettem és igazából nem tudok róla semmit a fürdőszobai rutinján kívül. Gőzöm sincs, milyen ember lehet a magánéletben, kedves-e vagy undok - bár utóbbit nem tudom elképzelni róla -, mit szeret, mik a hobbijai, mit csinál szabadidejében. Ezekről csak fantáziálni tudok. Mégis szerelmes vagyok belé. Nem voltam még szerelmes senkibe, mégis tudom, hogy iránta ezt érzem. Mégpedig már hosszú ideje. Jelentenem kell a fecskendőről. Akkor pedig valószínűleg nem látom többé. Igaz, lementettem magamnak több százezer képernyőfotót róla. Borzasztó nehéz volt kicselezni a megfigyelőcég által adott számítógépes rendszerek biztonsági elemeit, hogy saját célra is kimenthessem a képeket, de kitartó vagyok. Eddig nem is jöttek rá és szerintem nem is fognak. Meg talán nem is érdekli őket annyira. Őket az érdekli, amit most jelentenem kellene. Megmarad tehát a sok képernyőfotó róla. De vajon mindez elegendő lesz? Hogy fog kezdődni minden egyes napom nélküle? És hogyan fog végződni? Teljesen hozzá idomítottam a napirendemet: vele kelek és vele fekszem évek óta. Mit kezdek majd magammal ezek után? - Rémisztő kilátások. Mégis jelentenem kell. Muszáj.

Leveszi az autoinjektor kupakját és feltöri az ampullát. Nincs több kétség. Az ampulla felirata: NanoV-Corp. Beledugja a vékony tűhegyet és elkezdi felszívni a nano-mikrofonokat. Ez a történés, amit mondtak odafentről, hogy biztosan be fog következni. Már régen jeleznem kellett volna és a parancs szerint utána lekapcsolódni a megfigyelőernyőről. De nem mozdul a kezem. Ez a technológia lefülelhetetlen, szinte nincs rendszer az egész birodalomban, amely detektálná. A tökéletes módszer valaki lehallgatására. Milyen ironikus: a nő, akit évek óta megfigyelek, most arra készül, hogy lehallgasson valakiket! Egek! Mi van, ha jelentem és utána valami baj éri? Nem, nem érheti, ezt már számtalanszor lejátszottam a fejemben. Nem akárki ő. A Balevikhus Köztársaság szenátora és az Szenátus Űrkereskedelmi Bizottságának a titkára. Ki merne ártani neki? Csak tudni akarnak a dolgairól. Ennyi az egész. De nincs időm tovább morfondírozni. Odanyomja az autoinjektort a köldöke mellé, majd félreteszi. A nano-mikrofonok most elterjednek a bőre alatt szerte a hasán. Kezet mos és fésülködni kezd.

Megnyomom a piros gombot a holoterminálomon. Majd meghűl a vér az ereimben. A háta mögötti szellőzőnyílásból egyszerre egy aprócska, muslica méretű drón repül ki hangtalanul.

- Szentséges ég! - ordítok fel hangosan. - Ezt ne! Csak ezt ne! Könyörgöm, ne!

A borzadástól moccanni sem tudok. Ő meg közben gyanútlanul, dudorászva fésüli a haját. Képtelen vagyok szólni neki, figyelmeztetni. A tükörbe épített megfigyelőrács csak jeleket tud fogadni, adni nem képes. Fogalmam sincs, hol lakik, a várost, de a kontinenst sem tudom, hiszen a gigászi kormányzati negyed három kisebb kontinensen terül el. Nem tudom a holohívója számát sem. Vagy bármilyen más elérhetőségét. Tehetetlen vagyok és ez iszonyú érzés, főleg hogy én okoztam ezt a katasztrófát. Sohasem fogom megbocsátani magamnak!

A mikrodrón lassan, rendíthetetlenül emelkedik, hamarosan a feje magasságába ér. Esélye sem lenne észrevenni/meghallani még akkor sem, ha történetesen síri csöndben állna, de így, dalolva meg aztán végképp. Én viszont látom megcsillanni a gyilkos eszközön a fürdőszobai lámpák sárgásfehér fényét. Utánanéztem: egy hatszáz fényévnyire lévő világ ékszerésze készíti kézzel ezeket az egyedi kristálylámpákat, amelyeknek darabja hétmillió balevik kreditbe kerül, szállítási díj nélkül: valóságos vagyon. Változtatható magasságban, jelenleg úgy durván két és fél méter magasságban lebegnek, közel három arasznyival a plafontól. Persze erőtér tartja őket, és a lakó egy megfelelő kézmozdulatára helyet változtathatnak a magasságukat és pozíciójukat tekintve is. Ő persze sohasem változtat rajtuk. De miért gondolok most a vacak lámpákra? Most ölik meg a szerelmemet, a szemem láttára! Miattam! - Ha most figyelné, hogy a lámpák fénye mire vetül, talán megmenekülne.

Szívem szerint ordítanék (belül ordítok is), kiabálnám neki, hogy "Vigyázz!", de mégis mi haszna volna? Úgysem hall belőlem semmit. Ellenben a szomszéd itt még meghallaná és ijedtében rám hívná a zsarukat. Vagy talán éppen ezt kéne? Akkor meglátnák a képernyőn, mi készül és talán... - Esélytelen, mire intézkedhetnének, sőt, már mire csak kiérkeznének ide, már rég vége lenne.

Ez iszonyú! Nem tudtam, hogy az éveken át tartó munkám célja igazából mindvégig ez volt: egy csodás fiatal nő halála! - Én csak külsős munkaerő vagyok, szabadúszó, ha úgy tetszik. Velem csak minimális információt osztanak meg a megbízóim, csupa olyasmiket, amik a feladatom elvégzéséhez elengedhetetlenek. Így jelenlegi munkaadóim - a birodalmi főbolygó legnagyobb magánnyomozói irodájánál - nekem csak annyit mondtak, hogy figyeljem meg a szenátor asszonyt, és hogy egy percet sem szalaszthatok el abból, amit a tükör előtt tölt, és azonnal jelentenem kell, ha automata injektorral a kezében lép elé. Nyilván ismerték már jól és pontosan tudták, hogy mindent a tükör előtt állva dokumentál, így nyilván ezt is megörökítené ilyen módon. Azt is mondták nekem, hogy nano-mikrofonokkal készül "államtitkok megsértésére". Utóbbit, azaz hogy "államtitkokról" volna szó, most már persze kötve hiszem, már amennyiben hihetek a szenátusi beszédeiben kifejtett álláspontjának. Azok alapján ő sokkal inkább a Balevikhus Köztársaságon belüli csillagközi kereskedelemmel (és néhol azt sugallta, hogy még az államigazgatással is) összefonódott szervezett bűnözés ellen küzdő szenvedélyes, elkötelezett harcos, mintsem hazaáruló kém. Sokkal valószínűbb, hogy inkább valamiféle korrupciós ügyet akart volna felfedni a rejtett mikrofonok segítségével. Szerintem pont az én munkaadóim azok, akik bűnözői csoportok megrendelésére (vagy ki tudja, akár korrupt állami tisztségviselők megrendelésre is) dolgozhatnak. Persze hivatalosan erre a munkára egy "befolyásos gazdasági kör" és a velük együttműködő "állambiztonsági hivatalok" kérték fel a céget. Na persze. Mégis mit gondoltam, mi lesz majd vele, ha a "várt eseményt" jelentem? Tudnom kellett volna, hogy ez lesz! Olyan ostoba voltam és naiv! - Azt gondoltam, hogy majd biztosan szólnak annak, akivel találkozna és meghiúsítják a találkozót, vagy a legrosszabb esetben elfog(at)ják őt. Na de az, hogy eltegyék láb alól? Meg sem fordult a fejemben! - Talán mert bele sem tudtam gondolni olyasmibe, hogy ő meghalhat. Talán azt is gondoltam, hogy egy szenátornőre csak nem mernek kezet emelni. Pedig ezektől aztán minden kitelik! Tudhattam volna! Borzalmasan érzem magamat. Igazi "árulónak". Pedig személyesen nem is ismerem őt, sohasem találkoztunk. Csak annyit tudok róla, amennyit a híradásokból tudni lehet és esetleg a munkaadóim mondtak róla, na meg amit az évek során láttam belőle a tükörben. Mégis az vagyok, egy utolsó alak, egy visszataszító áruló! Eldöntöttem: azonnal felmondok és az utolsó fizetésemet sem veszem fel! Nem kell nekem ez a "harminc ezüstpénz"! - Sajnos a korábbi megfigyeléseim díját már felvettem, sőt, el is költöttem. Undorodom magamtól. Most már azt is mind "véres pénznek" érzem és az egész életemet is az elmúlt években "véren vett életnek". Na persze megszólal bennem a kisördög, hogyha nem jelentettem volna, akkor megtalálnak és engem ölnek meg. Na és, nem érte volna meg? Milyen az életem? Egy nyomorult féreg vagyok, egyedül élem a szociálisan izolált életemet, a lakásból szinte ki sem teszem a lábamat, mindent ide rendelek. Ez az életem, hogy a birodalmi hálón böngészem a világ dolgait és embereket figyelek meg. Szánalmas. Az utóbbi években őt néztem a tükörben és jelentéseket készítettem a látottakról, feltehetően bolygóközi bűnözők megrendelésére. Kinek hiányoznék, ha meghaltam volna? Ellenben ez a nő talán valami hatalmas dolgot vitt volna végbe és emberek millióinak, talán milliárdjainak lehetett volna jobb sorsa! De nem, mert én megakadályoztam. Ez a nyomorult utolsó senki, egy patkány a patkánylyukából. - Valahol furcsa megnyugvással tölt el, hogy talán még így is ez lesz a sorsom, hiszen látni fogom a gyilkosságot - egy befolyásos szenátornő kiiktatását. "Koronatanú" lesz belőlem, habár "csak" a cégét tudnám megvádolni adott esetben, a mögötte állókat nem. Mégis meg fognak keresni szerintem. Nem hiába kértek, hogy azonnal kapcsolódjak le a megfigyelőernyőről, amint jelentettem a "várt eseményt". Nem akarták, hogy lássam, mi történik utána. Hogy még ez sem gondolkodtatott el! Tényleg idióta vagyok. - Mindegy is most már, bent maradtam a felvételben, tehát a halállistájukra kerültem én is, most már biztos vagyok benne. Talán pakolnom kellene és menekülni a Balevikhamusról? De hova is mehetnék? Hiába hagyom el a főbolygót. Ezeknek a keze szinte bárhova elér a birodalomban...

A mikrodrón már fejmagasságban lebeg, és módszeresen közelít a füléhez. Ő még mindig vidáman dalolva fésüli a haját. Megszakad a szívem. - Már látom magam előtt, és tudom is pontosan, hogy mi jön. Legszívesebben oda se néznék most már. Elfordítanám a fejemet, vagy lekapcsolódnék a megfigyelőernyőről, ahogyan már rég tennem kellett volna az utasításaim szerint, de a tömény horrortól mozdulni sem tudok. Lefagyva, halálra váltan nézem, ami történik, ami ellen nem tehetek semmit. A mikrodrón óvatosan berepül a fülébe. Ekkor megérzi, hogy valami történt, a füléhez kap. Alaposan kezet mos - elképzelhetetlen is lenne tőle, hogy ne tegye -, majd mutatóujjával erélyesen megvakarja a füle belsejét. Úgy fest, a viszketés alábbhagyott, mert tovább folytatja a fésülködést, azonban pár másodperc múlva megint a füléhez kap. Pontosan tudom, hogy mi történt: a mikrodrón most haladt át a dobhártyáján. Még egy érezhető momentum lesz, amikor a belső fülét elhagyja. Azután egy ideig nem érez majd semmit, hiszen az agyszövetben nincsenek érző idegek. Az aprócska, de könyörtelen drón az agy középpontjához igyekszik...

A merő iszonyat továbbra is a képernyőre szegezi a tekintetemet, de most már eltört nálam a mécses: szemeimet elöntötték a könnyek. Így szerencsére, azok függönyén keresztül már legalább csak elmosódva látom majd azt, ami ezután következik. Az utolsó pillanatig nézem őt, mint eddig mindig. Tükör által, de homályosan.