T. Tamás Ferenc: A mélybarna szem

Köszönet A.M.-nek a történetéért

Hol is kezdjem?! Tudod, hogy egy vidéki nagyközségben nőttem fel. Anyámék szerint gyorsan megtanultam menni és úgy általában is jól fejlődtem. Mivel elég hosszú volt a falunk, ezért szinte mindenki biciklivel járt. 4-5 éves lehettem, amikor megkaptam az első biciklimet. Akkoriban még sehol sem voltak a mostanában divatos futóbiciklik, így én is először még pótkerekes cangát kaptam. Sokat kérleltem anyámékat, hogy vegyék le végre a dőlésgátlót, mire nagy nehezen megtették. Eleinte óvatosan bicikliztem, aztán persze egyre jobban belejöttem.

A falunk kedves dombokon terült el. Anyámék a város közeli végen laktak, míg keresztanyuék meg a túlsó végen. Eleget kellett izzadni az emelkedőkön, amíg átértem innen oda. De a lejtőkön bőven lehetett gyorsulni. Bár alig volt forgalom az úton, de én a járdán mentem oda-vissza. Volt, hogy napi háromszor-négyszer is áttekertem, csak úgy.

Hat éves lettem nyáron és nagyon vártam az iskolát, amikor egy forró augusztusi napon szokás szerint tekertem. A Katiék előtt egy rakodó teherautó foglalta el a járdát, ami mellett én a biciklimmel sehogy sem fértem el, így pár házzal korábban kimentem az úttestre, hogy a lejtőn ne veszítsek sebességet. Bár szinte semmi forgalom sem volt az úton, de hirtelen ott termett egy közeli ház udvaráról sebtiben kikanyarodó böhöm nagy törtfehér Renault és én éreztem, hogy óriási baj lesz. Fékeztem, de már nem tudtam elkerülni az ütközést.

Lerepültem a bicikliről és a ház melletti kis patak kőhídjának estem. Akkoriban még nem volt semmilyen biciklis sisakja senkinek, így nekem sem. Ráadásul az imádott biciklim is széttört. Azonnal elájultam. Filmszakadás...

Csak jóval később tudtam meg, hogy az elém vágódó autót az erősen bepiált "Kapás" Józsi vezette és annyira be volt állítva, hogy észre sem vette, amikor engem elütött. A szomszédok persze összeszaladtak és pár percen belül lekapcsolták a részeg sofőrt. Szerencsére pár házzal odébb lakott a falu öreg orvosa, aki egyből futott hozzám. Az esetet látva azonnal egy rohammentőt kért - akkoriban sehol sem volt még mentőhelikopter. Én csak feküdtem ájultan és csúnyán vérzett a fejem, meg furcsán állt a kezem. Azonnal lehetett látni, hogy a kezem széttört, de sajnos a fejemet is beütöttem a betonozott padkába, amitől elájultam és eszméletemet is elvesztettem. Ezt lehetett látni kívülről...

De én nem ezt láttam! Egy nyugodt, csendes réten voltam. Kezemben az imádott biciklimmel, aminek semmi baja nem volt. Sehol sem volt a falum, sehol sem volt az út, sehol sem voltak emberek. Körbenéztem és semmit sem értettem. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Kicsit féltem is. Most ki segít nekem?

A rét széléről közeledett egy férfi egyenesen felém. Nem kérdeztem semmit, mert egy hang sem jött ki a torkomon, de ő kérdés nélkül is válaszolt. Megnyugtatott, hogy nem kell félnem. Most egy darabig nem megyek haza, mert nagyon beteg lett a testem és még nem tudni, hogy mi lesz velem. Ő azért jött, hogy vigyázzon rám. Azt kérte, hogy nézzek a szemébe. Megtettem és egyből elszállt az összes félelmem.

Nem tudom, hogyan nézett ki, csak a mélybarna szeme maradt meg. Az a mindent kifejező, megnyugtató mélybarna szem. Egy kicsit még beszélgettünk, aztán mivel elálmosodtam, így letett aludni egy ágyra, amit addig észre sem vettem. Megkérdeztem, hogy hol van az anyám, mert hiányzott. Ő csak annyit mondott, hogy anyámnak is hiányzok, de most csak arra gondoljak, hogy gyógyuljak.

Nem emlékszem, hogy meddig aludtam. Már megint kellemesen meleg nappal volt, amikor felébredtem. Ő ott ült az ágyam szélén: megsimogatott és újra megnyugtatott. Megint azt kérte, hogy csak a gyógyulásomra gondoljak. Addig soha nem láttam a férfit, de annak a mélybarna szemnek mindent elhittem. Aztán megint elaludtam. Ez párszor megismétlődött. Fura volt, hogy mindig fényben ébredtem. Ő azt mondta, hogy itt mindig fény van és ilyen kellemesen meleg. Olyan jó volt!

Ez alatt az öreg orvosunk ellátott, majd a mentő elvitt és a kórházba érve azonnal megműtöttek. Egyszer sem voltam eszméletemnél, ráadásul kómába estem. Az orvosok mindent megtettek értem: a kezemet sínbe tették és a fejemet is sok mindennel vizsgálták, de a kómás testemmel nem tudtak sok mindent kezdeni. Anyámék a hírt meghallva azonnal a kórházba siettek, de ők is tehetetlenek voltak. Nevelőapám meg akarta ölni a részeg sofőrt, de ezt a szomszédai megakadályozták. Eltelt egy nap, majd még egy és még egy. Én ebből semmit sem vettem észre, hiszen kómában voltam. A műszerek szerint volt agytevékenységem, így még reménykedtek. Mesterségesen tápláltak és néha átmozgattak.

A mélybarna szemű férfi mindig ott ült az ágyamnál, amikor csak felébredtem. Nem értettem, hogy miért nem voltam sem szomjas, sem éhes, de ő megnyugtatott, hogy itt ilyenre nem kell gondolni. Itt mindent meg lehet oldani, ha szeretném és a szervezetem is bírja. Nem éreztem az idő múlását, de egyszer csak azt mondta, hogy mostanra már megerősödtem, így lassan felállhatok és óvatosan sétálhatok pár percet. Örömmel megtettem, ő meg csak mosolygott. Megint a réten voltam és sehol sem volt az ágy. Kis idő múlva szólt, hogy most már jó lenne lefeküdni. Így tettem, majd ő a fejemet megsimogatva mondta, hogy most már elég erős vagyok, így felébredhetek. Felállt és elment. Nem búcsúzott, csak visszafordulva szó nélkül integetett. Éreztem, hogy távolodom a réttől és tőle is. Valami fura kattogásra lettem figyelmes és arra, hogy kicsit fázom. Óvatosan kinyitottam a szememet és körbenéztem. Nem a megszokott rét volt, hanem egy teljesen fehér, műszerekkel teli szoba. Sehol sem volt a mélybarna szemű férfi. Nevelőapám ülve aludt az ágyam melletti széken. Keze az enyémen pihent. Óvatosan megmozgattam a kezét. Ő egyből felriadt és rám nézve kiáltott: Doktornő! Felébredt!

Anyám hamarosan előkerült. Éppen egy kávéért ment el, amikor felébredtem. Ezt nem tudta megbocsájtani magának. Folyamatosan sírt és össze-vissza csókolgatott. Később megtudtam, hogy 15 napig voltam kómában. Aztán jött még egy hét kórház, majd otthon még két hónap lábadozás. Persze, így csak egy évvel később tudtam elkezdeni az iskolát.

Kérdezgették, hogy hol voltam álmaimban és mit csináltam, de nem tudtam semmi értelmeset mondani. A mélybarna szemű férfit anyámék szerint csak álmodtam.

Sokat gondoltam rá. Hiába akartam felidézni a vonásait, csak a szeme volt előttem. Esténként, amikor álmosan ágyba bújtam, tisztán láttam azt a megnyugtató mélybarna szemet.

Azóta eltelt több évtized. A balesetemnek csak az évvesztés lett az eredménye, de semmi más. A részeg "Kapás" Józsit leültették pár évre.

Álmomban még sokáig láttam azt a mélybarna szemet. Évekig. Hosszú évekig.