Szolnoki Irma: Kiszolgáltatottan

Nehéz szívvel lépett be a kapun. Férje családja nem szerette őt, s ennek nemegyszer hangot is adtak. Igaz, a saját fiukat sem, sőt az unoka megszületése sem lágyította meg ellenszenvüket. Most mégis eljött. Egyedül. Kérni. Kérni azoktól, akikre sohasem számíthatott.

A nőgyógyász őszinte volt. Négy, talán hat hete van hátra. Tegye rendbe a dolgait, mert a méhen kívüli terhességébe belehalhat. Rossz helyen van a megtermékenyített petesejt, nem a méhüregbe ágyazódott be. Nem tudni hol helyezkedik el, ezt a hetvenes évek orvostudománya még nem tudja megállapítani. Ez az állapot lehetetlenné teszi a terhesség kihordását és életveszélyes következményekkel jár. Minden eshetőségre fel kell készülnie.

Szörnyű volt a gondolat, hogy testvérvárás helyett a két és fél éves kisfia anya nélkül maradhat. Kérni jött, könyörögni a férjéért és a kisfiáért. Tegyék félre a gyűlölködést, vigyázzanak a csonka családra, ha ő már nem él.

Bizonytalan léptekkel haladt a ház felé. Mit mondjon ott, ahol csak a pénz a fontos? Mi az, ami megenyhítené a szívüket?

- Hát te? Mit akarsz? - mordult rá morcosan az apósa a konyhaasztal mögül. Mellette ült az anyós, velük szemben a férje nővére és sógora. Ettek. Nem kínálták hellyel, az ajtóban állt, a félfának támaszkodva remegett. Két hónapja vérzett, legyengítette a betegség és a félelem. Sápadtan kezdett beszélni, de a sógor a szavába vágott:

- Mi kéne? Nincs!

- Nem értem mi bajuk velünk, de most tegyék félre az ellenszenvüket. Nagy bajban kérem a segítségüket.

Nem néztek rá, a kanalat sem tették le, valamit morogtak az orruk alatt.

Ebben a pillanatban egy fej tűnt fel a konyhából nyíló szoba üvegezett ajtaja mögött. Elhanyagolt külsejű, csapzott öregember mosolygott rá. Mutatóujját a szája elé téve intett neki az üveget eltakaró pokróc mögül. Döbbenten nézett vissza rá, majd elkapta a tekintetét, nehogy az asztalnál ülők felfedezzék a kíváncsiskodót. Alig ismert rá a férje nagyapjára. Zavarba jött. Két éven át azzal hitegették őket, ha a férje látni akarta a nagyapját, hogy fekvő beteg, nem ismer meg senkit, ne zavarják őt. Nem hitték, de az az ajtó állandóan zárva volt és a vastag pokróc miatt nem lehetett belátni a szobába. És most értelmes szempárral, ragyogó arccal ott áll az öreg az ajtó mögött!

Folytatni akarta a kérését, de a sógor meglátta a libbenő pokrócot a szemközti tükörből. Dühös káromkodással ugrott az ajtóhoz, zsebéből kulcsot vett elő, kinyitotta a zárat és berohant a sötét szobába. Utána ment a felesége is, aki egy rejtett villanykapcsolóval, fénnyel árasztotta el a szobát. A nagyapát elvakította a felvillanó lámpa, megtántorodott. Ekkor kapta az első ütést, a sógor ököllel verte, rugdosta, lökdöste a sivár szoba sarkában álló rozoga priccs felé, közben magából kikelve ordított:

- Hogy mert felkelni? Még leskelődik is? Mikor fog végre megdögleni? - azzal lekapcsolta a lámpát, bezárta az ajtót, és a kulcsot gondosan a zsebébe dugva, otthagyta a véresre vert öreget a sötétben.

- Ha meghal, ez a ház csak az enyém lesz! Csak az enyém! Megértetted? - kiabált rá a férje nővére. - Kifelé! Vagy úgy jársz, mint ő - fenyegette meg és vészjóslóan a bezárt ajtó felé intett.

Apósa és anyósa lehajtott fejjel, némán ültek a konyhaasztalnál, csak a lábuk remegett az asztal alatt. Félnek, villant át agyán és sietve elköszönt. A kérése itt süket fülekre találna, jobb is, hogy nem mondta el. Nem alázkodott meg, és a családját sem tette kiszolgáltatottá.

Csak az utcán kezdett el zokogni. Nem tudta melyikük a szerencsétlenebb. Az évek óta a halált váró, megkínzott, sötétségben élő öreg, vagy ő, aki szerető, szép családját hátrahagyva bármelyik pillanatban meghallhat. Lassan lépkedett hazafelé, az édesanyja házába, aki befogadta őket, amíg lakáshoz jutnak. A vér csendesen folydogált a lába közt, a hasa úgy nyilallt, mintha éles pengét forgattak volna benne. Megszokta már, ismerte jól ezt a fájdalmat. Tudta, hogy épségben hazaér, ez még nem a végső döfés. Tudta, csak azt nem tudta, hogyan mondja el a férjének, merre járt.