Szohner Gabriella: Vigyázom őt

Bágyadtan ül velem szemben, a budai bérház nappalijában. Lopva figyelem. A bőre fehér, áttetsző, beteg, a pikkelysömör itt-ott foltot hagy rajta. Az arca különösen sápadt. Keveset lehet a napon, vagy nem eszik megfelelően. Kócos. Haja középen kettéválik, egészen úgy, mint az enyém. Az enyém őszül, az övé már egészen az. Az elmúlt nyolcvan év hajszálai minőségén is látszik. Darócszerű, rugalmatlan, hosszú, és soha nem áll sorban. Kócos, mert nem hagyja megfésülni.

Nézem a szemét. Világosabb kék, mint az enyém, kicsit savószínű. Régebben nagyobb lehetett, élénkebb, csábítóbb és cinkosabb, vagy éppen éjfekete. Most az összehúzott homloka miatt egész kicsinek tűnik. A tekintete zavaros, távolba révedő. Nincs ebben a világban, nincs itt velem, pupilláiban aprókat vibrálnak a fények. Talán nem lát jól, sokat pislog. Könnyezik is. Letörölném, de nem engedné.

Tekintetem lejjebb kúszik a testén. Viseletes póló lóg rajta, kicsit átizzadt, vakarásos vérzésnyomokkal az ujjain. Vasalatlan, és ételfoltos. A nadrágon más nyomokat is felfedezek. Enyhén szaglik is. Kellene egy friss öltözék, kellene egy alapos fürdő. Hogyan tudnám megbeszélni vele? Nem értené.

Próbálom elhelyezni őt ebben a környezetben, ebben a budai lakásban, ahogy ül az ágy szélén. Nem is igazán őt, inkább a képet, amit róla alkottam. A lakásban nincs luxus. Minden bútor antik, poros, takaríthatatlan. Magasak a falak, a hatalmas fatáblás ablakokon, a vár felől ontja arany sugarát a délelőtti nap. A szobák körbejárhatók, igazán kellemes is lehetne, de a belső szellőzőre, vagy lépcsőházra nyíló ablakok a sötét mellékhelyiségekben totálisan elrontják az összképet. Én nem tudnék itt élni, de neki egy ideje ez az otthona. Itt van otthon. Felismeri saját, falnak támasztott, keretezett képeit, a bútorokat, a fotókat, tudja a járást. Lehetetlen lenne élnie máshol. Vagy mégis tudna? Soha nem mondja már el.

-Szeretnél egyet fürödni? Veszel fel tiszta ruhát- próbálkozom mégis, lassú szavakkal, hogy megértse.

- No! - kiáltja.

Kicsit megrettenek a hangtól, mert élesen robban a csendes szobában.

-No!- ismételi később.

A hangja mintha lágyabb lenne, mégis határozott, és agresszív.

A hangja? Simogatóbb lehetett valamikor. Naponta többször énekel. Amikor csak jól esik neki. Minden hang a helyén van, nem csúszkál, nem téved. Kedves, lágy bariton. Hány dalocskát énekelhetett a fiainak? Öten vannak. Énekelt nekik, aztán elhagyta őket. Mindet elhagyta. Most egyiket sem ismeri fel.

A kérdésem felizgatta. Nem érti, nem tudja, vagy csak nem akarja. Lassan felállok, vigyázok, hogy ne tornyosuljak egészen fölé, óvatosan az ágya mellé lépek. Leülök, súlyom alatt besüpped a matrac. Mélyet sóhajtok magamban, hálát rebegek az égieknek, hogy mozdulataim miatt nem lett nyugtalanabb. Finoman engedem ujjaim az övére. Aztán a keze az ölemben nyugszik. Vizsgálgatom az ujjai formáját, a körmeit. Lágyan simítom az erősnek tűnő kezet. Mennyi mindent elkövetett már ez a két kéz. Simogatott és becézett, képeket festett és könyvet írt. Keményen dolgozott, segítette őt a létezésben. Gesztikulált is, amikor kellett, és ütött is, amikor nem fogta vissza a gondolat. Meg sem kérdezem, nem tudná elmondani.

A körmünk formája ugyanolyan. Mindegyik más alakú, széles, lapos, olyan idétlen.

-Egyforma a körmünk - mondom halkan.

Rám néz, aztán a kezeinkre. Közelebb viszem a szeméhez az ujjaimat.

- Yes - válaszolja csendben.

- Van valami közünk egymáshoz-folytatom a párbeszédet. Mosolygok.

- Yes - mondja újra.

Már egészen megnyugodott.

-Tudod ki vagyok én? - teszek fel egy újabb kérdést.

Bizonytalan. Homlokát mély ráncokba szedi, szemei újra szűkülnek, már egészen aprócskák, erőlteti magát, majd elmerül. Mélyen merül valamibe, ami nem is annyira gondolat, sokkal inkább érzelem lehet. Kutat benne, de nem talál ott. Nem vagyok benne a fecnikre szakadozott értelmében. Keres hát az érzelmeiben, mert nincs mása, de ott sem talál engem jó ideig. Aztán mintha felgyulladna valamiféle jelzőfény, tágra nyitja a szemét, felém fordul, és mint aki egészen biztosan tudja, mosolyogva válaszol.

- A párom.

- Neeem- húzom el a szót. - Nem... a... párod... vagyok.

Elfordulok tőle, nem bánja. Szöszmötöl a botjával. Nem érdekli tovább, hogy ki vagyok. Most sem érdekli, hogy ki vagyok. Sohasem érdekelte, és már soha nem is fogja. Régen, amikor elhagyott, és nem akart vigyázni rám, a kalandvágya győzött velem szemben, most hogy újra találkozhattunk, a demencia.

Öt perc múlva meg akar majd verni, fenyeget és kiabál velem, csapkod, és vergődik a tehetetlenségtől. Akkor meg kell nyugtatnom.

Ő az apám, a lánya vagyok, hát, vigyázom őt...