Szabó Panna Luca: Sírást várva kertemben

Ahogy a hárfa húrjai pendülnek, úgy énekel az oboa, mellette dalol a nagybőgő, a klarinét, s velük együtt csendül fel: Születés.

A saját kertemben sétálok, magam elé tekintve egy fűzfát pillantok meg. Zöld levelei ezüstösen csillannak meg a kedves napsütésben. Nyugalmat és békességet érzek, tovább lépek a murvás úton, elsétálok a pad mellett, ami a fűzfa alatt áll. Narancs illat üti meg orromat, de vajon honnan jöhet?

Kinyitom szemeimet. A szülőágyon fekszem, a vajúdásom első szakaszában járok még. A szülésznőm beindít egy illatosító gépet, ami narancs illatát füstöli. Némán megköszönöm neki. Eztán oda lép hozzám és megemeli azt a szert, ami a szülési folyamatot felgyorsítja. Nem rég arra gondoltam, hogy ebben a szakaszban nincs szükségem a lelkemre, csak a testemre. Így hát elvonulok a fejemben élő világba és újra megépítem azt a kertet, ami az évek során oly sokszor megvédett már.

Mély levegő. Boldogság. A pad mögött egy folyó nyargal, mely tükrözi az égbolt ragyogó színeit. Tovább sétálok, lassan közeledem egy vízimalomhoz. A folyó erre felé vadabb, mérges a malomra, melynek kereke megháborgatta békéjét. Tovább haladva az út túloldalán kicsit távolabb a gyepen, egy kerti tavat pillantok meg. Kicsiny, kör alakú, színe világosabb, mint a folyóé. Viszont ahogy bele tekintek, látom a vidám bárányfelhőket és az ég tükrét.

Egy ismeretlen, ismerős hangja zavar meg. A szülésznőm érdeklődik a fájásaimról. Nem, nincsenek. Ekkor elmondja, hogy a szülés fele már lezajlott, és hogy a gyorsítót már többször megemelték, amíg én "aludtam." Ezt a szót elviccelve mondja, hisz tudja, hogy ébren vagyok, de igen, a kórház dolgozói csak azt látják, hogy csukott szemekkel fekszem. Úgy döntök nem mondom el, hogy egy képzeletbeli kertben sétálok. Viszont most, hogy már a jelenben vagyok mentálisan is, már érzem a fájásokat.

Épp ezért, visszahunyom szemeimet. Pillanatok alatt újra látom a fűzfámat, az utat, a padot, a folyót, a malmot. Igen, a kerti tó mellett állok. Az előbb nem tűnt fel, de most hirtelen a tó tükrét kémlelve megérzem az első fájást, ami áthatolt a kertem varázsán. Milyen színű a gyep? Tiszta fűzöld. Néhány levélen kósza harmatcsepp látható. Hu, nyugalom. Mi legyen még itt? Egy levelibéka. Egy boldog zöld békácska, aki egy lótusz levelén pihen. A lótusz a kitartás szimbóluma. Kitartás! Mély levegő, nyugalom. Mély levegő, fájdalom. Ezen a ponton már tudom, hiába próbálom fenntartani kertem varázsát, már nem fog sikerülni.

A szülésznőm hangja is újra visszaláncol a jelenbe. Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemem a fájás erősebbé válik. A hang elmondja, hogy adjam át magam a fájdalomnak, majd kedvesen arra kér, hogy forduljak oldalra.

Tehát innentől már lélekben is itt kell lennem. Egy pillanatra elgyengülök, és megpillantom a vízimalmot. Viszont összpontosítanom kell. Mindenképpen a jelenben kell maradnom. Egy kígyóként jött hirtelen fájdalom siklik át egész testemen, mar, éget, és érzem ahogy megsebez. Aztán ketté válik, majd még többé, aztán csak ismeretlen, bizsergő fájdalmat érzek.

Annyira váratlan történik minden, a szívem dobként dübörög, és rá kell eszmélnem, hogy zihálok. Egy kéz nyúl felém, és egy maszkot ad át. Közben hallom, hogy bódítónak nevezi; a fájásaimat fogja tompítani. Mély levegő, bent tart, kifúj. Ezt a mozdulatsort csak néhányszor tehetem meg, hisz a szülés azon szakaszához érkeztünk, ahol már nem kaphatok többet.

Az első, amit a fájdalmakon kívül megérzek, az az, hogy zsibbadnak az ujjaim, majd az arcom, a lábaim, és végül az egész testem. Nem tudom mikor csukhattam be szemeim, de újra kinyitom őket. Meglepetten tapasztalom, hogy a mennyezet búgócsiga ként tekereg, rájövök, hogy szédülök. Hiába fekszem arra gondolok, hogy elfogok esni.

Hirtelen úgy érzem magam, mint a középiskolában, amikor először itattak le az osztálytársaim. Hullámzó hangok cikáznak ide-oda, valaki kérdez és válaszolok rá, de mégse én, inkább csak valaki, aki kölcsön vette az én hangomat. Nyitva vannak a szemeim, de csak szűrt, homályos foltokat látok, amik mozgolódnak. És ott vannak a kígyók, mint zongorász ujjai a billentyűkön úgy cikáznak testemen.

A kezeimmel nem tudok mit csinálni. Görcsösen próbálok fogást találni valamin, de nem látok tisztán, és nem tudom mit foghatnék meg. A félelem is kezd elborítani, de ekkor egy figyelmes homályos folt kezembe adja meleg tenyerét.

Egy pillanatra kitisztul a látásom, és észre veszem, hogy a kezdeti három fő mostanra igencsak meggyarapodott. A doktornő hangját hallom, mondandójából a "gátmetszés" szót tudom értelmezni. A hangomat hallom, válaszolok arra a kérdésre, amit nem is értek tisztán. Ekkor egy éles, határozott fájdalmat érzek kintről. Aztán váratlanul többet bentről.

Valaki vidáman felkiált: - Ott a haja! - ez az egyetlen mondat, amit teljesen hallok, és értek. Más is magához veszi a szót, Ő nekem beszél. Arra kér, hogy nyomjak, én pedig úgy teszek.

A következő pillanat fájdalmát a legritkább ásványokból készített vázához tudnám hasonlítani, ami egy múló pillanat alatt szilánkjaira robban szét.

Éhező sakálként ordítok fel, nincs erőm sírni, így csak zihálva hagyom, hogy tekeregjenek rajtam a kígyók. A hangoknak engedelmeskedek, aztán lassacskán visszanyerem elmém. Tudom, hogy már csak néhány, kegyetlen fájdalom van hátra. Közben görcsös szenvedések élesednek és múlnak el.

Mély levegő. Újra, majd megint. Ezt még néhányszor, és még egy kevés görcs kíséretében. Úgy érzem, a kígyók egy helyre gyűltek össze, majd, mint zsákmányukat úgy szorítanak. A hangok eközben bíztatnak azt mondják ügyes vagyok. Ügyes? Haldokló egérnek érzem magam, de szemeim behunyva mélyeket lélegzem, követem az új utasításokat. Aztán letekerik egy kígyó és én jobban érzem magam, majd vele tart egy másik is. Lassacskán pedig már csak a fájdalom hagyta kongást és lüktetést érzem. Tele szívom tüdőm még egy mély levegővel, majd finoman kifújom.

Sikerült. Megszületett a gyermekem, és...csend van. Csend! Miért, miért van csend? Miért nem sír fel? A doktornő nyugtató hangját hallom. A kisbabának ki kell tisztítani a légutait. Csak egy pillanat telik, de még a kígyóknál is nagyobb fájdalmat érzek, mi testem helyett lelkem tépi szét. De aztán meghallom a kisfiam sértődött ordítását.