Radnai István: Poloska

Nem szeretek a jövőbe nézni. Kaotikus, logikátlan. Mit látok tükröződni a jövő ég és föld közé feszített ködében?

Rémálmok, amelyek túloznak? Felfordulás. Ideológia? Már eszmei alapja sincs. Nézetek, haszontalanok, kegyetlenek, pusztítóak. Ez várna ránk, ha nem volnának írók, akiknek saját látomásaik vannak.

A harmadik világháborúban elvesztem a szerelmet?

Harmadik világháború? Lázálom - döntötte el magában. Nem foglalkozom politikával, de félek, hogy a történelem megismétli önmagát.

Elhessegette a jövőt.

Az öreg író már-már megnyugodott csendes vadszőlővel befuttatott házában. Az első, amit kidobott, amikor megvette, a bútorzat részét képező televízió volt. Számítógép nélkül nem élhetett. Az írásait nem volt más mód továbbítani. A levelezés nemcsak azért nem megoldás, mert lassú. A postai cím csak annyiból áll, hogy a titkárnő - ha van - időnként kiüríti a postafiókot. Aztán beszkenneli a fontosabb hivatalos iratokat és továbbítja. A szerkesztőségek ma már nem irodát jelentenek, ahol együtt vannak a munkatársak. Kávéházban sem üldögélek, hiszen legtöbbször nem is egy városban vagy országban élnek. Másrészt a postaköltség elvinné a honoráriumot. Egyszer egy hétig a szervizben volt laptopja, kénytelen volt elővenni a régi táskagépét. A saját bőrén tapasztalta, hogy papír alapon érkező írások olvasatlanul a papírkosárban landolnak. A szelektív szellemi hulladékgyűjtés környezettudatos művelői kétséget sem hagynak e felől. Mindezeket felesleges volt végig gondolnia, inkább írt egy szerelmes novellát. Fiatalokról, udvarlásról.

Való igaz, ilyen embernek, mint ő, nem kell idegborzoló televízió, a celebhírek nem érdeklik a háborúk, a terrorizmus és a nemi erőszak elborzasztják. Mintha a tornácon hallaná a hírműsorok, horrorfilmek szereplőinek kopogó-csoszogó lépteit, pedig csak a szomszédasszony hozta az ebédet.

Nem szeretek a jövőbe látni! - gondolta. Az embernek déjà vu érzése van, a világháború, az ostrom. Csak romok és nélkülözés. A levert forradalom nyomai a falban. Most meg a munkanélküliség. Mintha minden csak megtörténne velünk.

Az öreg visszalépett a szövegszerkesztőjébe, megtalálta az oda illő mondatot, majd csatolt fájlban leadta kissé romantikusra sikeredett novelláját. Ha krimit ír, a magányos gyilkos lelkivilága szelídebbnek tűnik, mint a kitörő vulkán, az ókori megkövezés és a rakétatámadás együttvéve. Inkább a körülmények, a megfejtés, a hagyományos detektív szerepét eljátszó titokzatos főhős áll a novella vagy a regény középpontjában, nem a naturalisztikusan kegyetlen bűntény. Aki az intellektuális, majdnem elvont cselekményt kedveli és természetesen romantikus szerelmi szálat, szívesen olvassa az írásait. Egy hasonló korú szerkesztő bevállalja - gondolta az öreg író és nem is csalódott volna.

Néhány véletlenül felbukkant régészeti emlék került hozzá, kézen-közön. Apró tárgyak, fakó csontok, egy mamutfog és egy óntükör hevert az asztalán. Ha elakadt - vagyis nem volt ihlete, ahogy régiek mondanák - belenézett. Ennél a jövő sem homályosabb! - gondolta.

Néha kedve lett volna a kútba ugrani. Vonzotta, hogy kipróbálja azt a toposzt, amely minden valamire való balladában, száz évvel korábbi regényben, novellában a csúcspontot jelentette. Mégsem hallotta, egyetlen íróról sem, hogy megtette volna. Szenzáció lehetne.

Ilyenkor jól jött a tükör, amelyet nem volt szíve kifényesíteni. Amikor meglátta szeme alatt a sötét karikákat, elnevette magát. Nincs annyi hátra, hogy megérné a világhír!

Kitavaszodott. Sétálni indult. A csendes falusi utcákon nézelődött. Kipattantak a rügyek, kivirágoztak a meggyfák a házak előtt. Ezerszer megfogadta, megmássza a falu nevezetességét, a hegyet. Felmegy az ösvényen. A hegynek nem volt csúcsa, nem is volt különösen meredek. Koporsóra emlékeztette. A panoráma megéri, rálát a tóra, amely csendes időben a bárányfelhők tükröződtek. A túlpart egyszerűen beleolvadt a semmibe, elnyelte a pára. Talán a hegy tetejéről - gondolta az öreg író.

Aztán vége lett a nyárnak. Minden évben törvényszerűen vége lett a nyárnak.

Fürödni ritkán ment a tóra. Amikor érdemes lett volna, akkor kitört a kánikula. Megéri-e a kutyagolás oda-vissza a tűző napon?

Kedvenc helyszíne a tó és környéke, megírta százszor. Még az áldozat is belefulladt, méghozzá a térdig érő vízbe. Hogy ez plágium? Nem az! Újsághír? Az sem, mert évtizedekig hallgattak róla illetve a lehetséges okairól. Suttogó propaganda? Ma médiának hívják. A postás megharapta a kutyát, avagy térdig érő vízbe fulladt az író. Novellájában felvonulnak a titkosszolgálatok. Dezinformációs anyagok a lapos kő alá rejtve. A követség alkalmazottja pénzt hagy a helyén. A kémelhárítás aznap berúgott. Sikeres fogás, devizában.

Ilyenek és hasonló történetek, megoldatlan bűnügyek, döglött akták láthatók a kis tükörben. A keménylegény ügynök, aki reménytelenül szerelmes a főnökébe, aki ma már természetesen nő. Ráadásul férjes asszony, aki viszonyt folytat a saját főnökével. Kell ennél több? Kell. Amikor az asszony lefekteti a vágyakozót egy idegen országban, lebuknak. Várni kell, amíg kicserélik őket. Amíg azoknak is akad egy pancser hírszerzőjük. Addig magánzárka egy dohos várbörtönben?

Rosszabb annál. Évekig ott felejtik őket, időnként kihallgatás. Csak szembesítéskor találkoznak. Szomorú szerelem, csak az alliteráció kedvéért. Amikor végre kicserélik őket, otthon ugyanez vár rájuk. Kihallgatás. Botrány. No, meg az asszony férje, akit azalatt legalább vezérőrnaggyá léptettek elő.

A volt főnöke, a volt szeretője, ekkor már nem is él, önszántából kidobták a tízedikről. Mindezt onnan tudni, hogy a zuhanást - vele ellentétben - kibírta a diktafonja. Minden találkozóját dokumentálta.

*

Az öreg író mindenkinek előre köszönt. Ez volt a szokás. Adjonisten, fogadjisten, kalapemelés.

Egyetlen hírszerző nem sok, annyi sem jött vele szembe a faluban. Amikor a zsebében tartott óntükröt elővette, mégis rá kellett jönnie, hogy követik.

A novella megjelent. Az öreg író nem jelentkezett a honoráriumért, az aláírt szerződést sem küldte vissza. Nem volt nagy összeg. Talán nem is érdemes - vélte a szerkesztőségi titkárnő.

Lapzárta. A huszadik évfolyam megjelenését ünneplik. Kivételesen megjelent mindenki, még a szerkesztőbizottság legöregebb tagja is.

A nélkülözhetetlen titkárnő mindent előre lát. A megvakult, öreg tükör előtt ujjaival beletúr a hajába. Megigazítja a frizuráját, ahogy komoly bejelentés előtt illik. Beszól a másik szobába, ahol vágni lehetett a füstöt:

- Fiúk még egy potya kávé? A lányoknak konyak, főszerkesztő asszony, engedelmével...

Nincs rá keret, akarta válaszolni a szigorú főnök. De a titkárnő megelőzte.

- A kávét egy fel nem vett honoráriumból vásároltam.

*

A meg nem nevezett ország elhárításának ügyeletese bólintott.

- Még nem tudják!

- Nem is fogják megtudni - válaszolta higgadtan a társa, aki átvette figyelő szolgálatot.

Az óntükör nem csillogott. Így még három nap múlva is ott hevert az út szélén.

- A nyele kissé görbe, de csinos darab. Kifényesítem. Megér ez még két-három felest is a kocsmárosnak. Szereti a kacatokat - gondolta a csöves, aki nyáron alkalmilag segített a fürdővendégek holmiját behordani az állomásról.

A jövőbe látott, ami a kis tükör sorsát illeti. No, meg a féldeci is megvillant a füstös, szeszszagú talponállóban. Akinek nem volt pénze, megelégedett azzal, hogy beleszimatolt a levegőbe.