Rádler Róbertné: Villanások
Csini ez a ruha.. Jól áll- illegetem magam a tükör előtt. Has lapos, popsi kerek, lábak szépek.- De ez a fej?! -gyermekkori turcsi orrú fotóm idéződik fel - Tuti ,hogy direkt nyújtogatták az orrom, magától nem nőhetett ekkorára. -A hajam rendben, lágyan simul hátam ívére. Egy kis smink jótékonyan fedi az átalvatlan éjjel gonoszkodó nyomait. S a fürdőből kilibben a Nő.
Még ötven méter.. Istenem, de sok tud ez lenni... A kirakat előtt megállok, lábam nem bír tovább vinni. Férfidivat szaküzlet. Nem számít, a múltkor a késélező műhely előtt nézelődtem. Láttam az üvegen át a tulaj értetlen tekintetét, mit lehet hosszú percekig csodálni egy nyitvatartáson, egy köszörűkövön meg pár késen. Amikor gyanakvóvá vált a tekintete- gondolom, alzheimeresnek vagy gyakorlatlan kasszafosztogatónak nézett- elkezdtem az órám nézni, mint aki vár valakit. Most nyakkendőket nézek, s előttük tükröződöm. Nem tetszik, amit látok. Itt állok én, a Nyomorék.
Negyven perce ömlik belőle a bánat. Már nem sokáig könnyebbedik tőle a lelke, meg kell állítanom. Kérdésemre alig figyel, megütköztetem, hogy lelke tenyeréből ki tudjon esni az ásó, amivel gödrét tovább mélyíteni szándékozná. Kissé megzavarodik és tükröt kér önmagára. Gyengéden elétárom a képet, melyet szívében festett nehézségeiről. Megriad tőle: "Ennyire sötéten látok? " Kapaszkodó tekintetében önmagam látom. A Segítőt.
Az értekezleten villámló szempár heves szavai ostoroztak. Hja kérem, nem mindenki tudja elviselni, ha kimondják a hibáit. Inkább támad, de nem mondaná ki, hogy hibázott. Holott mindannyiunk számára nyilvánvaló. Neki is. Nem baj, ennyitől nem hátrálok meg! Meg amúgy se! Nem engedem bántani a csapatom más hanyagsága és hiányos kommunikációja miatt. Elfogyó szavait tettekkel pótolja. Kirohan. Kirobbanó lendülettel vágja ránk az ajtót, s a berezonáló vizeskancsóban megtörik a képem. A Harcos képe.
A kozmás szag fojtón izzasztotta könnyessé a szemem. Nem hiszem el, hogy megint elrontottam! Ma miért nem sikerül semmi, aminek nekilátok?! Elkeseredetten vágom a kukába edényestül a hitvesi vacsora oda3ègett reményét. Ma magam vagyok a Kudarc.,
Ez egy jó kollektíva. Kacagunk. Ma egész nap nevetésünktől cseng a ház. Holott van gond elég. Talán pont ezért. Gondterheltségük előhívta belőlem a nevettetőt s groteszk szemüvegem bennük is elfolyósítja a tehetetlenség nehezen viselhető érzését. Egyikük kezem érinti véletlenül, másikuk rám mosolyog. A harmadik egyszer csak hozzám bújik. Hozzám, a megküzdött tanító Anyjához s óvó Nővérhez
.Írok. A szavak mélyen érző lélek útját rögzítik a metaforákban. Öröm s bánat hullámvölgyein cikázik a humor. Telefonom szövegszerkesztője belenyúl az alkotásba, de engedem, had vezessen rejtői tájakra. Ezt is élvezem. A változás esély, még ha nem is kértem. Esély az újra. Így a novella kettőnk munkájává válik. Tetszik. Mentem s kilépek. Hopsz, ez a kamera gomb! Véletlenül lőttem egy szelfit. A Gondolkodóról.
Imádom. Annyira szeretem, hogy az kimondhatatlan. Végigrohanta a napját, mégis eszében voltam. A szívében lakozom. A férfias ízléssel elrendezett rózsacsokor az asztalon várt. Bársonyos szirmai negyed évszázad ölelését illatozták, kelyheiben benn rezgett a gyors zápor harmatcseppnyi emléke. A tűfejnyi vízgömbök a teljes képet őrizték. Az Embert, aki szeret és akit szeretnek.