Pacsuta Szilvia: Óda a nincstelen lelkű költőtől

Vihart vetve arattam békéd gyümölcsét.
Lelked házának melege fűtött
Kabátom eldobván, mikor
Kiléptem a zordnyelvű, hűs éjszakába.

Világod kincseit önzetlenül mérted,
Bár viszonzást soha nem remélve
Hoztad szíved minden gyöngyét,
Árnyékom oltalmában végül megpihent.

Csókjaid áttörték a csillagok fényét,
Karjaidban életem szétpereg,
Csontba hatol rezdülésünk,
Őseink reménye álmunkban feldereng.

Múlnak a percek, messze távolból nézem:
Megkövült kristály képet sugároz
Tudatom az új világba,
Tiszta bőség hatja át nincstelen lelkem.