Pacsuta Szilvia: Adieu

Csalfa képzeletek építettek minket.
Homlokom mögött kaptál arcot, s lelket.
Vágyak, s remények írták szerepünket,
Halhatatlan szerelmünk így írtuk meg.

Ez volt a játékunk. Voltál korhely gróf,
Ki ittas hajnalon pajzánul szeret,
Lettél kamasz, ki első vágyát éli,
S kipattanó rügyként bontja szívemet.

S megannyi más, üde szerep éltetett!
Most téged látlak. Álarc nélkül, ki vagy.
Díszletek mögül hirtelen kilépve,
Párás tükörben kibontod szárnyamat.

Búcsúcsókomat rúzzsal festem rád.
Menj hát, s élj tovább grófként, kalandorként,
Játszom majd én is talán Mona Lisát,
De tudom jól, árnyékom tőled kaptam.