Németh Nikoletta: Tükörbe nézve...

Sokszor úgy ébredek fel,
hogy búslakodik az elárvult fej.
Azon tűnődőm, van-e értelme folytatni
azt, ahol a reménytelenség már ott lakik...

Oly nehéz a mindennapi rutin,
mikor elmém a megszokás tengerén kúszik.
Nincs semmi pozitívum, lelkesedés,
az új dolgok iránt való epekedés!

A tükörtől, mit tartok, várom a választ,
nap, mint nap, a fürdőszobában állva.
Elgondolkodom, vajon ugyanaz az ember
néz-e rám a tükörből, vagy csak az illúzió ferde?

Mélyen nézve, mély levegőt véve állok,
s lepereg közben gyermekkori álmom...
Pillanatok alatt átértékelem éltem,
s a válasz megvan: Muszáj élnem!

Gyermeki énemet látom a tükörben,
ki a szeretet szárnyán a hitet úgy üldözte...
Mindegy, hogy háborgó tenger dúlt kint,
hisz melegség, remény öntötte szívét el úgy is!

A tükörbe révedve látom, hogy én vagyok,
ki a sorsom megváltoztatni tudom, s akarom!
Mély levegőt veszek, s újból érzem,
minden egyes porcikámba lassan visszatér az élet!

Mennyi ember van, ki ideje korán távozik,
mert életútján annyi minden változik.
Célját, szerepét nem tudja megélni,
mert a sors, azt, másik ember vágyálmára cseréli.