Németh Nikoletta: Ablakvirágok

Rettentő hideg téli nap volt. Az utcán egy lélek sem kószált, csak a hófuvallat szele érintette a téli tájat, s látogatta a kietlen természetet. A forgalom megbénult, hisz mindent a hó lepett el, fogságban tarott. A hókotrók szüntelen mozgásban voltak, hogy az utak legalább járhatók legyenek.

Petra, aki negyedik osztályos, eminens tanuló, örült a hirtelen ajándékba kapott iskolai szünetnek. A melegedő radiátornak támaszkodva az ablakban csüngött perceket, hogy gyönyörködjön a szüntelen szállingózó hópelyhek táncában.

-Gyere játszani!-hívta a nővére Petrát.

-Most nem tudok! Fázok!-hangzott a válasz Katának.

-Gyere már, ne kéresd magad!-majd ezzel a lendülettel repült is a friss kásás hógolyó Petra hátára.

-Normális vagy? -Lepődött meg a kishúg, majd bosszút forralva mégiscsak felöltözött ő is.

Petra az ajtón kilépve csak ámult a friss puha hó látványának. Kezével igyekezett hópelyheket fogni és számolni, amikor is egy hógolyó a sapkáján landolt.

Ezen felbuzdulva Petra is készített hóágyúkat, amivel a csata a kezdetét vette. Jókat nevettek nővérével, Katával. Órákat töltöttek kint a szabadban, hóangyalkát készítettek, havat lapátoltak, forma segítségével hósütiket formáztak. Csizmájuk alatt a porcukorként elterülő hóréteg csak úgy ropogott, épp úgy, mint bent a kandalló tüze.

Pirospozsgás arcuk, jégcsappá dermedt orruk, vizes csizmácskájuk jelezte, hogy ideje a meleg lakásba visszatérni. Kata kissé lógatta orrát emiatt, mert hóembert szeretett volna építeni.

-Mutatok valamit!-suttogott Petra a szomorkodó nővérének. Ezzel kézen ragadta és a konyhába vezette.

Odaálltak a bejárati ajtóhoz, amit pára borított.

-Nézd! Bármit rajzolhatsz rá! -mutatta virágot rajzolva ujjaival, Petra.

-Bármit igen, de eltűnik, ha letöröljük!

-Emiatt ne aggódj, eltűnik, de várunk vele kicsit, míg a pára újra termelődik. Így sokat tudunk rajzolni az üvegre!-lelkesedett a kishúg.

-Közben mit csinálunk? Mert én nem fogok itt álldogálni naphosszat.-kétkedett Kata.

-Közben nézzük a munkáinkat! Hisz annyi szép dolgot alkottunk ma!-mosolyodott el Petra, majd az eszkimó kunyhóra mutatott.

És Petra azóta, ahány tél elmúlt, mindig ezen párás ajtó előtt áll. Mintha ez az ajtó egy átjáró lenne a múltba, az immáron felnőtt nő szeme elé vetíti 1996 emlékezetes telét. Mikor utoljára játszhatott szeretett nővérkéjével, Katával.

Vagy talán egy tükör ez az ajtó? Hisz tükröt tart minden évben Petrának, amelyen keresztül, még ha homályosan is, de látja szeretett gyermekkorának minden egyes megélt pillanatait. És ezáltal lecke is ez a már roskadozó ajtó, hogy amit testvére tanított meg neki, azt újra és újra eszébe juttassa, amikor az ablakra virágokat rajzol ujjaival...

És közben a fiatal nő szomorkodik, magányában. Tudja, a gyermekkorát már nem hozhatja vissza, nem tekerheti az idő kerekét át, de az emlékeket felelevenítheti, hogy azok tovább éljenek. S ennek záloga nem más, mint a hópelyhek tánca a kietlen rideg utcákon...