Nagy Norbert: Túl

Az út (mellett)?

Álljunk meg egy kicsit! - morgott a Mackó a szakadt lábát lóbálva. Fáradt vagyok! Dehogy vagy te fáradt. - mosolyodott el a nyúl. Gyere csak tovább! - intett egyet, meglóbálva fél fülét. - Megpihenünk majd a tölgyfán túl.

Igen Ők voltak azok ketten: A félfülű nyúl és a szakadt lábú mackó. Mindketten plüssök, mert a puhaságban egész jól érzi magát a lélek.

Túl, túl, túl, sóhajtott a medve. Próbálta valahogy összeszedni az időt, mióta is vannak úton? Hogyan is jött el a pillanat, amikor elindultak? Átkeltek az árkon, a bokron. A kerekedőn is. Ő hamar megunta, a nyúl viszont vidáman nevetve, sikongatva szaladgált össze-vissza a fák között. Az üveghegy! Na, az igen! Nagyon tetszett a medvének, ahogy a függőleges üveg-sziklafalak visszatükrözték az alakját persze hatalmasra és félelmetesre nagyítva.

Óriásmedve! - Vérnyúl! Vágtak bizarrnál bizarrabb grimaszokat a csillogó sziklákat megkerülve azon a furcsa hágón, ahol a fény is hát, nem is félelmetessé, inkább zavaróvá torzult el. Valahogy megkönnyebbültek, ahogy maguk mögött hagyták.

Szóval túl. Medvével kezdődött persze az egész, mikor teát szürcsölve felsóhajtott. - Mi lehet a kanyaron túl?

Hát megteázunk és megnézzük. - vágta rá a nyúl, aki amúgy is vágyott már egy kis csavargásra. A kanyaron túl az őszi ét várta őket. A poros út középen szelte át a végtelennek tűnő rétet. Csupa sárga barna szürkés pasztell egy kevés zölddel. Ebbe a szőnyegbe belecseppentve néhány késői virág lilája, fehére, sárgája, vöröse.

Néhány fa törte meg a rétet, ezek közül mutatott a nyúl egy hatalmas tölgyre. Elég messze van még és fáj már a lábam - morfondírozott magában a medve - de sebaj, utána pihenés, hanyatt dőlés, fűszál rágcsálás.

Fakó kék volt felettük az ég, néhány sovány bárányfelhő szaladt el a nap alatt bégetve a könnyű széllel.

Végre odaértek!

Mackó hanyatt dőlt a fűben, félfülű nyúl letérdelt jobb tappancsában egy száraz levet morzsolt apró darabokra és elengedte a szélbe.

Nyúúll! - szokás szerint elnyújtva a szót, ahogy, a másikhoz szólt. - tudod mi a baj az úttal? - és emellé oldalba bökte a barátját.

Éhes vagy? - vigyorgott a nyúl.

Dehogy, Te nyuszi! - nyúl nem szerette, ha lenyuszizták, de ez a barátság sok mindent kibírt már, szóval ezt is.

Az a baj az úttal, hogy odaérsz, aztán újra ott lesz egy túl. Amit meg kell nézni, hogy mi van azon túl. És aztán megint egy túl, majd egy újabb azon is túl. Sokkal könnyebb lenne, ha kiderülne valahogy, mi van a túl-on túl?

Szeretnéd Mackó? - kérdezte a nyúl megvakarva fél fülét. Szeretnéd tudni egy pillanat alatt, azt hogy mi van azon a fasoron, és ott távol azokon a kék hegyeken túl? Mi suttog télen a hóesésen túl? Melyik álom volt a legmesszebb az ébredésen túl?

Mert én nem szeretném! - inkább sokáig gyalogolnék még, és utaznék itt a fűben fekve mozdulatlanul lehunyt szemekkel.

Ezen gondolkodnom kell még! - sóhajtott a medve, szakadt lábával egy száraz faágat piszkálva. Menjünk haza, mára elég volt ennyi kaland - húzta meg a nyúl fél fülét. A nyúl hátba vágta mosolyogva, aztán tappancs a tappancsban (kézen fogva) elindultak visszafelé az úton, maguk mögött hagyva azt ott, ahol lassan le fog menni a nap, és sötétbe hajlik a táj. Azt, ott: Túl.