Mészáros Sándorné: Tükrömbe, ha bele nézek

Édes tükröm, kérlek, válaszolj most szépen, hisz őszintén faggatlak!
Miért nem adsz választ ezer problémámra, s ha adsz, fura választ adsz!
Azok homályosak, és nem mondasz sokat, nem látom már magamat!

Minden reggel gyorsan fényesre csiszollak, hogy ragyoghass mindig rám.
Tudom, ez butaság: a fényed, tudhatnám, torzítja fizimiskám.
Nem mutatja így meg hova lett a szívem, hogy ki vagyok én immár.

Mindaz, amit láttatsz nem az, amit vártam, őszinte nem is lehet.
Nem is látsz igazán, mindez csak kis csalás, hisz csepp érzés sincs benned!
Különben is mélyre leküldtem érzésem, homályos ez üzenet!

Mikor bele nézek szemtől szembe mélyen, ő belőlem mit sem lát.
Az a kép homályos, és nagyon talányos, valóságból mit sem lát.
De mi a valóság, és mondd, mi az álság? Tükröm görbe, mit sem lát!

Robotolok, és csak rohanok, de néha megállok, gondolkodom.
Hol vannak az álmok? Itt vannak, már látom, titkon őrzött démonok!
S tükröm homályában magamat meglátva mélyen elgondolkodom.

Egyszer csak itt állok őszintén, mint látod: egyszerűen egy ember.
Szememen, szarkaláb, és ősz a hajam már, de új énem szeretem!
Új vonásaimat megfakult arcomat villantottad fel nekem.

Tükröm homályában a lelkem feltárva egész múltam eleven.
Értelek jó apám, és én drága anyám, nem harcolnék veletek!
Nem kárhoztatom hát a világot most már, megbékéltem rég vele.

Megéltem nagy szívvel a szerelmet, igen, és családot alkottam.
Nem tudja, kinek nincs, a szeretet mily kincs, érte mindig harcoltam.
Így jogosan érzem, hogy örömöm éltet, s széppé teszi arcomat!