Lénárt Béla dr.: Tükör

A tükröknek jobban el kellene gondolkodniuk, hogyan és mit tükröznek.

A tükrökben látható kép csak a saját értelmezésünk, nem biztos, hogy az a valóság, mert a másik ugyanazt másként láthatja, a harmadik, az x-edik szintén. Netán annyi valóság van, ahány ember, ahány szemlélő, s a tied ezek közül csak az egyik, és nem biztos, hogy ez az igazi. Túl sok itt a homály, érdemes tükörbe nézni?

A történet idején fiatal tanár, immár élete alkonyán számot vet múltjával, számos iratot, aktát lapoz, képeket nézeget, hiszen azok is tükrök, még ha nem is oly élesek kontúrjai, mint annak a foncsorozott jószágnak, amely pedig egyesek szerint az egyik legkegyetlenebb találmány, hiszen többnyire nem azt mutatja, amit látni szeretnénk, sokkal többször illúziót rombol, semmint örömet szerez. A tükör, esetünkben egy bírói ítélet lesz, és annyi máris biztos, tartalmát legalább két ember minden bizonnyal másként ítéli meg, másként a bíró, másként az elítélt. És itt van még a többiek véleménye is, melyek a tükör efféle nyaggatásának bonyolultságát tovább tetézik, mert a társadalom java évtizedekig a bíró véleményét fogadta el, tartotta valóságosnak, indokoltnak, ma inkább az elítéltét tartja igazságnak. Ez a tükör azért is más, mint a többi, mert nem, falon függ, vagy táskánkban lapul, hanem különleges helyeken található, ott fekszik több bíróság irattárában, levéltárakban, az elítéltek iratai között, ám hiába pontosan ugyanazt a képet tükrözi valamennyi, annyi vélemény alakult ki róla, ahányan elolvasták valaha is. Képe amúgy is megfakult, hiszen bő hat évtizedes történetről mesél, sokak számára ma már szinte érthetetlenül. Így, ez esetben az átlagosnál is homályosabb tükörbe nézés történik, és a mesélő még azt sem várja el, hogy saját felfogásától eltérően mások, más véleményt alkossanak e történetről, hiszen akkor bevezető eszmefuttatásunknak mondanánk ellent.

A földrajz óra szokásos hangulatát a hivatalsegéd kopogása zavarta meg, arra kérte a tanár elvtársat, (sohasem érezte magát annak) jöjjön a tanáriba, ahol az utcára nyíló ablakokon át szokatlan zajok szűrődtek be, kalapácsütések, üvöltések, autók berregése. Odakint akkoriban hihetetlen események zajlottak. Idegenből érkezett munkások - elvileg a rendszer uralkodó osztályának tagjai - nagykalapácsokkal, csákányokkal, feszítővasakkal járták sorra a középületeket, boltokat, és azokon mindent, ami a fennálló rendszerre utalt, összezúztak. Szétszaggatott vörös lobogók, szétvert címerek, többnyire gipszből készült vörös csillagok törmelékei borították az utcákat, járdákat. Aztán a rombolók, akik alapos munkát végeztek, visszaszálltak teherautóikba, irány a következő település, hiszen ott is ugyanez lesz a dolguk. Az elámult nézők pedig rádöbbentek, itt most tört ki a forradalom. Az eseményeknek legnagyobb haszonélvezői egyelőre a gyerekek voltak, megszűnt a tanítás, haza mehettek. Odakint vidám zsivajuk váltotta fel az előbbi félelmetes zajokat. A falu felnőtt lakói viszont némán, gondterhelten latolgatták, mi következhet ezután?

Még szerencse, hogy a "vendégek" nem jöttek be az iskolába, mert odabent is akadt volna dolguk! Az emeletes épület lépcsőfordulója falán ugyanis egy hatalmas freskó díszelgett, amelyen Lenin, Sztálin szóltak valahol, valamikor a tömeghez, nyilvánvalóan forradalomra, gyilkolásra bíztatva őket. Az utcai zajokat "meghallva" a két fali főalak magabiztossága talán némileg megingott, de igazán csak akkor, amikor páran a tanárok közül hamarosan meszes vödrökkel, meszelőkkel kezdték meg egyik kollégájuk nem is oly rég készült mestermunkájának "átalakítását". Nem kellett sok idő, és a szovjet-orosz történelem eme nagyszerű alakjai a mész fehér leplébe burkolózva, némán eltűntek a falról. Még mindig jobban jártak, mintha az oly szeretett munkásosztály magyar tagjainak csákányai nyomán, ezernyi malter-darab képében hullottak volna a folyosó betonjára! Természetesen a mesélő is az átalakítók egyike volt, ám később egyedül az ő terhére rótták, hogy e nemtelen tettre uszította társait. Pedig mindnyájan egyetértettek abban, a freskó sem témájában, sem minőségében nem ütötte meg még azt a mértéket sem, amely legalább a tanulók szocialista nevelésére méltó lehetett volna. A bíróság később természetesen mélyen elítélte a képrombolást, és megfelelően honorálta is azt a fiatal tanár börtönbüntetést kiszabó ítéletében.

A történelem végül mégis a képrombolókat igazolta, még a forradalom leverését követő harmincnégy évben, az újra kivirágzó kádári szocializmus idején sem jutott eszébe bárkinek is, hogy ismét effajta freskóval erősítse a lépcsőt használó gyermekek, felnőttek rendszer iránti elkötelezettségét. 1990 után pedig a téma értelmét vesztette.

Még aznap, a szép őszi estén megvadult emberek törtek, zúztak a helyi tanácsháza üres épületében, udvarán hatalmas lánggal égtek az adófőkönyvek, beszolgáltatási iratok. Elszabadult a pokol, lincs-hangulat alakult ki, hiszen a magyar parasztság évek óta felgyülemlett sérelmeinek okozóin, hivatalán akartak elégtételt venni. Tenni kell valamit, nincs értelme a rombolásnak - vélték páran a jóval később odaérkezők közül, és mindent elkövettek, hogy ama néhány száz embert rávegyék, tüntetni, felvonulni kellene inkább, Kossuth nótákat énekelve egy helyi szoborhoz vonulni, ott meghallgatni azokat, akik szólni kívánnak, és másnap, jóval hidegebb fejjel, megkezdeni az összeomlott rend átalakítását. Sikerrel jártak, zászlók, fáklyák kerültek elő a semmiből, a lecsillapodó emberek kart-karba öltve meneteltek új céljuk felé, emberéletben, középületekben nem esett több kár, legfeljebb mindnyájan bizton érezték, ez már maga a forradalom. A mesélő is ama hideg-fejű, tüntetés-párti gondolkodók között volt, mindmáig úgy érzi helyesen cselekedett, hiszen leszerelték a rombolási, leszámolási vágyat, mielőtt később valóban megbocsájthatatlan események történtek volna.

Ám bírái másfél év múltán nem így ítélték meg, A Vádirat különös tükréből tudta meg, addig ui. fogalma sem volt róla, hogy egyedül ő szervezte a település első, rendszer-ellenes tüntetését, ezért lakolnia kell.

Azon az éjszakán megcsörrent a mesélő telefonja, iskolája igazgatója, az addigi, helyi politikai élet prominens tagja hívta, segítséget kért, mert megfenyegették, utcára néző egyik ablakát beverték, nem érzi magát, családját biztonságban. Ezen az éjszakán nem lehetett tenni semmit, a helyi rendőrséget a járási rendőrkapitányságra rendelték, a közrend-és közbiztonságért nem felelt senki. Így a helyi pártbizottság egyik volt titkárnak, az igazgatónak biztonságát sem garantálhatta senki, csak remélni lehetett, a tüntetéssé szelídülő esti megmozdulást éjszaka nem követi lincselés. Szerencsére nem követte, de sürgős feladattá vált a nemzetőrség felállítása, a zavargók megzabolázása. Ebben is, a másnapi népszavazás eredményeként létrejött forradalmi bizottságnak kellett döntenie. Akkor a falu megnyugvással vette tudomásul, hogy a továbbiakban új forradalmi szerv gondoskodik a személyek és tárgyi eszközök biztonságáról, a nemzetőrség. Ám a visszaálló, régi rend a nemzetőrség létét olyan erőszakszervezetnek nyilvánította, melynek igazi célja épp a bukott rend képviselőinek likvidálása, nem pedig védelme volt. Létrehozásában a tanár szavazata is döntött, hiszen tagja lett a forradalmi bizottságnak, így bűnlistájára újabb tétel került. És még nem volt vége!

Ama említett első bizottsági ülésen felmerült az iskola igazgatójának ellehetetlenült helyzete, mindenki jobbnak látta, ha háttérbe vonul, lemond, egyelőre más veszi át az intézmény vezetését. Ő pedig tanítóként folytathatja pályafutását. A fiatal tanárt bízták meg a határozat közlésével, az egyik igazgatóhelyettes vezetői megbízásával együtt. Minden incidens nélkül zárult az ügy, még maga a lemondott igazgató is elismerte, e helyzetben ez a legjobb megoldás. Az a bizonyos tükör azonban másoknak nem így adta vissza a valóságot, a bíróság szerint a fiatal tanár saját karrierjét akarta építeni a lemondatással, és csak idő kérdése volt, mikor realizálja teljhatalmát az intézmény felett. Egyre inkább kiderült, a fiatalember született ellenforradalmár, akinek tudatosan kreált lépései arra irányultak, hogy az összeomlott rendszer minden tartóoszlopát megsemmisítse, ezáltal restaurálását megakadályozza!

A település központjában, alig néhány éve emelt szovjet hősi halottak emlékére állított emlékmű áthelyezése sem az ő ötlete volt, de kétségtelenül, azokban a zavaros időkben nap-mint nap újabb rongálások jelezték, valamit tenni kell. A forradalmi bizottság a lebontás és az áthelyezés mellett, döntött, ám épp ő volt, aki jól emlékezett építésére, és kételkedett abban, hogy a bivalyerős építmény lebontható. A határozatot végül megszavazták, így ő is beadta derekát, de a bontás eredményessége tekintetében mégis neki lett igaza, sikertelennek bizonyult.

Az ez ügyben ellene felhozott vád viszont, újabb bizonyítékává vált tudatosan megfontolt ellenforradalmiságának, szovjet-ellenességének, holott e tekintetben egyetlenként ő emelt kifogást a határozat ellen, a többiek, mintegy tizenöten gondolkodás nélkül megszavazták.

Az ügy további alakulásáról annyi érdemes megemlíteni, a forradalom után helyrehozott szimbólum még harmincöt évnyi haladékot kapott, hogy a környéket felszabadító szovjet hadsereg harcokban elesett katonáinak dicsőségét hirdesse, de a rendszer összeomlása után már nem kapott kegyelmet. Egy helyi önkormányzati Képviselő-testületi határozat elegendő volt gyors halálához. A határozatot hozók ellen természetesen már nem emeltek vádat, az egykor fiatal tanár pedig alaposan elgondolkodhatott azon, miért egy forradalmi bizottságban szavazott 1956-ban igennel e kérdésben, miért nem várt még három évtizedet egy önkormányzati testületre, annak ilyen irányú határozatára? Sajnos harmincöt évvel megelőzte korát, így alaposan meg kellett fizetnie érte.

A folytatás tovább bonyolítja a történésekre adott, gyors, ezért alaposan meg sem fontolható forradalmi döntések, és a bíróság szerinti tudatosság bonyolult kapcsolatának problémáit. A tükör továbbra is kettős üzeneteket küld, a "tettes" és társai szerint minden lépés hirtelen keletkező probléma megoldására adott kényszerű válasz volt, amelyek megfontolására akkoriban sohasem volt elegendő idő. A bíróság viszont első pillanattól kezdve egy tudatos, ideológiájában rendszer-ellenes történetet vizionált és kreált, hiszen ez volt akkori küldetése, be kellett bizonyítania, 1956 ellenforradalom volt, ehhez pedig ellenforradalmárok kellettek! Kétségtelenül dicséret illette őket, eme feladatuknak kitűnően eleget tettek tízezrek példás megbüntetésével.

A kissé messze eső nagyvárosba történő látogatás is elsősorban magán-jellegű indítékokkal magyarázható, semmint tudatos ellenforradalmisággal. Az oda-vissza utazás biztonságát - az akkori viszonyokat ismerve - egy igazolással próbálták biztosítani, mely szerint a fiatal tanár a helyi forradalmi bizottság egyik tagjaként, tájékozódás érdekében keresi fel úti célját. E papír iktatott másodpéldánya természetesen a nyomozó hatóság kezébe került. Az igazi ok, hogy a fiatalember ekkor ismerkedett meg élete szerelmével, későbbi feleségével, aki nem tudott kapcsolatot teremteni e városban élő szüleivel, és egyetemista öccsével. Ezt a hiátust csak személyes találkozóval lehetett megnyugtatóan megoldani. A fiatalember tehát, akinek gondolataiban ez az utazás egyébként fel sem merült volna, egy motorossal útra kél, zsebében a papírral, meglátogatja a családot, megnyugtató információkkal térhetne vissza szerelméhez, de előzőleg mégis felkeresi az ottani forradalmi bizottságot, ahol alig öt perces beszélgetésre fogadják. Az öt perc még a két településen történő események megismertetésére sem volt elegendő, nemhogy kimerítő, közös ellenforradalmi technikák kovácsolásához, további együttműködéshez.

Itt el is érkeztünk az igazságszolgáltatás hagymázas elméletének csúcspontjához Véleményük szerint, a tudatos ellenforradalmár kilépett helyi csigaházából, immár szélesebb horizonton, mások tapasztalatainak felhasználásával akarja folytatni a rendszer teljes megsemmisítését. Veszélyes utakra lépett, ezért a büntetés kiszabásánál ezt a szándékot mindennél komolyabban kell venni, alaposan meg is torolni, hadd döbbenjen rá, micsoda bűncselekményre adta fejét. Így az ítélet külön bekezdésben hangsúlyozza e látogatás társadalmi veszélyességét: "Köztudomású, hogy (a nevezett város) azokhoz a vidéki városokhoz tartozik, ahol véres ellenforradalmi terror bűncselekményeket követtek el. Vádlott ezekkel az ellenforradalmárokkal kívánta a kapcsolatot felvenni, és tőlük tájékozódni."

Ezután már csak azt kellett bizonyítani, hogy tanárként sem engedhető meg további működése, tanulói szüleik biztatására otthon az ő osztályában is összetépték az orosz nyelvkönyveket, ellehetetlenítve az újabb világnyelv tanulását, tanítását, ahogyan mindez egyébként iskolája többi osztályában, de az ország számos iskolájában ez idő tájt megtörtént. Holott az lett volna feladata, hogy mindezt megakadályozza! A történetet egykori, tizenkét éves, "érett, szavahihető", azaz alaposan előre felkészített tanítványainak vallomása alapján bizonyította a "független" magyar bíróság.

A kép összeállt, a tükör homálya azonban nagyon zavaró, hiszen egy alapjaiban visszahúzódó természetű, jóindulatú fiatal tanár - belesodródva a forradalom zűrzavarába - kapkodó, alig meggondolható döntések, tettek részesévé vált, amelyeket akkor racionálisnak, emberségesnek tartott társaival, hiszen nem rombolni, hanem veszélyt elhárítani, egy napok alatt összeomlott épület helyett újat építeni akartak. A ma már egyre nehezebben olvasható, ám nagyvonalúan és természetesen pártszerűen megkonstruált bírói ítélet tükrében viszont, a beletekintő egy tudatosan felépített ördögi kör kitervelőjéről vizionálhat, olyan tipikus ellenforradalmárról, aki egy egész nemzet boldog jövőjére tör.

-.-

A tükör és belenézőinek az ugyanazt-vagy másként látás-gondolás ellentétét soha sem lehet közös nevezőre hozni. Esetünkben elegendő utalni a történelem ama gúnyos manőverére, amellyel egy évtizedekig ellenforradalomnak minősített történést - a dolgot fejéről a talpára állítva - ma már forradalomként kezel, és e történet szereplőinek megítélésével ennek következtében ugyancsak bajba kerülhetünk. Ma az egykor bűnös fiatalembert, társait az igazak soraiba kellene emelni, az egykori kommunista igazságszolgáltatási építményt, a vád kitervelőit, emelőit, annak érvényt is szerzőit viszont a gonosztevők hadába sorolni, holott minden történés, cselekedet ugyanaz maradt, csupán a társadalmi-történelmi közeg változott. Az tehát, hogy gonosz vagy-e, avagy igaz ember, nem egy általános emberi etika megítélésének kérdése, hanem mindenkor a történelem az idő, az adott társadalom, és annak tagjaitól függ? Lehetsz igaz, ám idő múltán már nem vagy az, lehetsz lator, akiből később egy csapásra igaz ember válik?

Ember, vigyázz a tükörrel, bármilyen drága, kitűnő minőségű is, ne higgy ragyogó képének, mert valójában homályos, és talányos mindaz, amit mutat. Talán az ember lelkiismerete, igazság érzete teremthetne némi világosságot ebben a homályban, az Emberség, amely azonban ma már, mintha egyre messzebbről emelné búcsúra kalapját. Úgy tűnik, mintha ráunt volna e földi küldetésének sikertelenségére, el akar távozni. Ki tudja szándékozik-e visszatérni valaha is közénk? Pedig ittléte nélkülözhetetlen lenne.