Kovács P. Zoltán: Majd akkor…
Az öregember kora reggel óta tesz-vesz, szorgoskodik a garázs hűvös félhomályában. Gondosan és megfontoltan dolgozik. Nem siet. Valami csendes áhítat sejlik minden mozdulatából. Mintha ünnepre készülődne. A garázsban pihenő öreg Opelt ápolgatja, csinosítja, felkészíti az útra, szeretettel, odaadással, mint menyasszonyt a lakodalomra. Beszereli a feltöltött akkumulátort, ellenőrzi az olajat és a hűtővizet, pótolja az elszökött levegőt a kerekekben, letisztítja a szélvédőt. Talán fél éve is van már, hogy utoljára használta a kiszolgált, hűséges járgányt.
- Aggyisten, Feri bátyám, hová lesz a menet? - a kinyíló ajtón napfény vakító sávja és Takács úr, a garázsszomszéd furakodik be a félhomályos helyiségbe.
- Üdvözlöm, Gábor! Csak ide a hegyekbe. Elviszem a feleségemet egy kis kiruccanásra.
- Ritka szép idő van ma, én is szívesebben mennék kirándulni. De vár a munka. No, jó utat kívánok! Márti nénit üdvözlöm.
Nagy surmók ez a Takács - mormog magában az öreg -, de azért rendes fickó, néha odavet egy-két emberi szót. Mint alamizsnát a koldus kalapjába. Ilyen szép tavaszi napon még a hamis szó is jólesően cseng.
Elpakolja a szerszámokat. Megtisztítja mindegyiket egyenként, puha ronggyal letörölgeti róluk a port, olajos koszt. Végigtekint a glédába rakott kulcsok, fogók, csavarhúzók seregén. Kérges kezével megsimítja egyiket-másikat, mielőtt becsukja a szekrényt. A gondos gazda szemével még egyszer körülnéz a rendbe rakott garázsban.
Megpaskolja az öreg járgány sárvédőjét, mint jól szolgáló, kedves ló nyakát szokás. Az autó indulásra kész, már csak a feleségét kell lehoznia. Ez nem egyszerű feladat. Az orvosok szerint Márta a betegsége utolsó, súlyos szakaszát éli. Jó ideje már a saját férjét sem ismeri fel. Segítség nélkül alig-alig tud járni.
- Kirándulni megyünk, öreglány, úgy, mint a régi szép időkben! Tudod, a kedvenc helyünkre, a nagy sziklához - mondogatja bíztatóan az öreg.
Felesége szemében mintha a régi fény apró szikráját látná felcsillanni egy pillanatra. De ő maga is jól tudja, hogy ez csak vágy, illúzió. A betonba öntött arcvonásokon már régóta semmilyen emberi megnyilvánulás, érzelem nem tükröződik.
Ragyogó tavaszi idő van, kívánni sem lehetne szebbet. Az Opel megbízhatóan szalad a kanyargós hegyi úton, az öreg biztos kézzel uralja a volánt, reflexei még tökéletesen működnek. Büszke arra, hogy sohasem volt balesete.
Feleségével már régen nem tud szót váltani. Amióta Márta betegsége rosszabbra fordult, egykori barátaik is el-elmaradoznak. Vannak napok, amikor az öreg csak önmagával tud társalogni. Rászokott, hogy monológokat mormol magában. Régi-régi emlékek látogatják mostanában, mint visszajáró kísértetek egy másik, rég letűnt világból, ahol még fiatal és erős volt, jó barátok vették körül és Mártát még nem kínozta a gonosz betegség.
- Hihetetlenül régen volt. Micsoda remek kis banda jött össze. Mindannyian motorosok. Szelíd motorosoknak neveztük magunkat, az egykori filmből csentük az ötletet. A 250-es MZ menő gépnek számított akkoriban. Tavasztól őszigminden hétvégén kirándultunk. Száguldoztunk, mint a megszállottak. A végtelen országutakon szabadnak éreztük magunkat, abban a korban, amikor szinte minden tilos volt. Jack Kerouac volt a prófétánk és az On theRoad a bibliánk. Mártát is ott ismertem meg. Ő volt a legvagányabb motoros csaj. Biker girl, ahogy manapság mondják. Egyszer a szemesi kempingben belénk kötött egy garázda, részeg társaság. Nagy bunyó kerekedett, valóságos tömegverekedés. Az én drága Mártikám nyakon ragadott egy kólásüveget és úgy osztotta az igazságot, mint a Terminátor. Ki sem nézte volna az ember egy ilyen vékonyka kiscsajból. Aztán a végén jöttek a rendőrök és mindenkit elvertek. Örültünk, hogy ennyivel megúsztuk.
A megszelídült emlék gyengéd mosolyt csal az arcára. A feleségére pillant.
- Elbóbiskolt. Szegénykém, folyton csak alszik. Egyik délután levittem a parkba egy rövid sétára. Persze, támogatnom kellett, mert nagyon nehezen jár. Két felturbózott suhanc került az utunkba. Nem tágítottak mellőlünk. Egy üres sörös dobozt rugdaltak felénk, röhögcséltek rajtunk, megjegyzéseket tettek ránk. Vigyorogva bámultak Márta arcába és olyanokat mondogattak, hogy dilis vén ribanc, kriptaszökevény, aki már rég megérett a temetőre. Nekik akartam ugrani, de félrelöktek és mire feltápászkodtam, már messze jártak, csak a harsány röhögésük hallatszott. Pár évvel ezelőtt még fél kézzel elbántam volna két ilyen hülyegyerekkel. Hát így jártam... Trottyos vénember lett belőlem, aki a feleségét sem képes megvédeni. Otthon bezárkóztam a klozetba és sírtam, mint egy szaros gyerek.
A reggeli csúcsforgalom alábbhagyott, a főváros felé siető autók sora megritkult. Az út szinte teljesen üres. Az öregembert hirtelen a magányosság szorongató érzése keríti hatalmába.
- Az embernek már csak a gondolatai maradnak. Meg az emlékei. De az emlékek nagy szajhák, gyakran megcsalnak bennünket. A múlt homályba vész, mintha zavaros vizű, mély kútból tükröződne. Vagy mintha régi korok fémből csiszolt tükréből látszana, amit bármilyen gondosan megmunkálnak, sohasem ad tiszta képet. Az egész világ egy ilyen homályos tükör. Az emberek az értelmet kutatják benne, vagy az istenüket fürkészik, meglehet, úgy gondolják, hogy egyszer - majd akkor -, tán a tükör túloldalán megpillanthatják élesen, ragyogóan, színről-színre. Ám az ember vak. Önmagát sem találja. Nemhogy a múltat és a jövőt, de a jelent sem látja tisztán...
A verőfényes táj váratlanul homályba borul. Sűrű erdőbe érnek, a dús lombú fák sötét alagutat képeznek a keskeny hegyi út fölött. Jó néhány éve már, hogy az öreg utoljára járt erre a feleségével, figyelnie kell, nehogy elvétse a helyes irányt.
- Na, itt majd egy hosszú, egyenes útszakasz jön, aztán a nagy szikla. Meredeken, csaknem függőlegesen emelkedik ki a talajból. Veszélyes hely. Messziről úgy látja az ember, mintha az út egyenesen a sziklafalnak vezetne, de közvetlenül előtte éles balkanyar van. A szikla tetejéről szép kilátás nyílik, de alatta ijesztő mélység tátong... Mártának tartozom ezzel az úttal. Amikor még valamennyire képes volt beszélni, arra kért, hogy egyszer még hozzam el őt ide - majd akkor... Megígértem... Hogy is van az a mondat? Jóban-rosszban téged el nem hagylak... Nem, nem is így... Téged el nem hagylak, semmiféle bajban. Márta biztosan tudná. A nők jobban számon tartják az ilyesmit. Milyen különös. Az elmúlt ötven évben sohasem gondoltam erre. A gyötrelmes hétköznapokban valahogy elfelejtődnek az akkor gépiesen elmondott szavak. De ma reggel óta már sokadszorra ötlik az eszembe...
Váratlanul egy őz bukkan ki a fák közül, de az út szélén megtorpan és visszarohan a biztonságot adó sűrűbe. Az öreg a feleségére pillant, vajon látta-e a jelenetet.
- Szegénykém, most is csak alszol. Akár egy élettelen fatuskó. Mivé lesz az ember... Megígértem, hogy elhozlak erre az útra. Ne félj, kéz a kézben megyünk...
A kanyar után egyszerre előbukkan a nagy szikla. A déli napfényben fehéren, vakítóan mered az ég felé. Egyenes út vezet odáig.
Mint mindent elsöprő szökőár, az öregemberre váratlanul rátörnek fiatalkorának emlékképei. Olyan tisztán, világosan látja őket, mintha most történnének. Az őrült nyári éjszakák a Balatonnál, végtelen országutak, esztelen száguldások, régi jó barátok, a sarki klub, ahol esténként a kedvenc zenekaruk játszott, a kölyökképű Márta kedves, huncut mosolya, az első kis közös lakás az Illés utcában...
Látóterét már szinte teljesen betölti a nagy sziklafal. Mint bevehetetlen bástya, szilárdan, kihívóan áll évmilliók óta. Az öregember tekintete megigézve tapad a monstrumra. Hirtelen eszébe jutnak az elfeledett szavak:
- Téged el nem hagylak, holtomiglan-holtodiglan, semmiféle bajban!
Lenyitja az ablakot, hogy még egyszer átélje az arcába csapó szél mámorító érzését.
Jobbjával Márta kezét keresi. Padlóig nyomja a gázpedált...