Kovács Iván: Ministránsok

E rövid elbeszélés, melyet itt leírok, valamikor a hatvanas évek közepén történt eseményekről szól. Szüleim, testvérem és én rendszeresen jártunk misére a pretoriai magyarok egyházi gyülekezetének vegyes csoportjával.

Papunk Sándor atya volt, egy alacsony, hatvan év körüli, hízásra hajlamos kis ember. Halvány bőrű, kissé széles arcát csekély méretű orr és száj jellemezte. Szeme kedves, élénk és intelligens volt. Csak a híveinél végzett hosszas látogatások után változott meg az arcszíne, mely az alkohol hatása alatt felcserélte szokott árnyalatát egy érett retek színére. Ugyanis a szokás megkívánta, hogy egy vendéget szeszes itallal kell kínálni. Ennek hiánya pedig a legtöbb magyar otthonban elképzelhetetlen volt.

Sándor atya saját meggyőződései szerint cselekedett, és felettesei ellenére, kezdve egy Pretoriába helyezett angol monsignoretől egészen a római Vatikánig, minden tekintéllyel szemben megvetéssel bánt. Ellentétben azzal a rendelettel, mely megkövetelte, hogy a szentmisét a hívek saját nyelvén kell tartani, Sándor atya makacsul ragaszkodott a latinhoz. Különösen kipirult állapotában azt hangoztatta, a pápának fogalma sincs miről van szó, és ami őt illeti, az egész Vatikán elmehet a pokolba.

A vasárnapi mise mellett Sándor atya egyházi feladatai közé tartoztak a temetések és az esküvők. Ezek közül a temetést jobban kedvelte, mert eltekintve attól, hogy miféle gazembert is temetett, mindig talált valami jót mondani róla. A megházasítást azonban szentségi státusza ellenére a legnagyobb problémák forrásának tekintette. Az első kérdés, amelyet a leendő házastársaknak feltett az volt:

- Van nektek bármi fogalmatok arról, hogy mibe is keveredtek bele?

Legtöbbször Sándor atya latin miséit prédikáció nélkül tartotta, kivéve olyan különleges ünnepek alkalmával, mint a karácsony és a húsvét, vagy ha a gyülekezet egyik tagjának sikerült rávennie, hogy mondjon néhány szót az anyák napja vagy egy kifejezetten magyar vonatkozású megemlékezés napjának megünneplésére. Így rendszerint egy vasárnapi szentmise, melyet Sándor atya tartott, húsz perces rekordidő alatt lezajlott. És ezt mind egyedül, ministránsok segítsége és a hívek aktív részvétele nélkül, a latin szöveget halkan mormolva.

Báró Orczy (vagy talán a felesége, a báróné volt, aki nem titkolta meggyőződését, hogy a férjeket irányítani kell) hozta be a változást, ami a misét érintette. Hirtelen közismertté vált, hogy Gyuri, - mely néven a báró urat azok szólították, akikkel szoros kapcsolatban volt, - valójában némi latin nyelvtudással rendelkezik. Tudatva ez információt a hívekkel, - melynek valóságát a báróné is bizonyított, - bejelentette, hogy készen áll Sándor atyát mint ministráns segíteni.

Ministránsként báró Orczy önkéntesen vállalt szolgálatát remekül végezte, mivel latinul éppen olyan jól tudott mint a pap, szóbeli válaszait értelmesen és hibátlanul ejtette ki. A hívek hamar észrevették, hogy az előbbi csendes misék valami dinamikusabb és tartalmasabb jelenséggé változtak. A hívek azon tagjai, akik még emlékeztek a latin misékre a korábbi évekből, még arra is vállalkoztak, hogy csatlakoztak a báróhoz, és aktívan válaszoltak a papnak mise szövegére.

Kilenc, talán tíz hónapig simán mentek a dolgok, míg egyik vasárnap a hívek egyik női tagja megszólalt, miközben az emberek a templom udvarán beszélgettek:

- Ez mind nagyon helyes, hogy Gyuri a tiszi bácsit kisegíti. Nagyon jól is csinálja, de nem lenne illőbb, ha a gyerekek közül találnánk újoncokat akiket be lehetne tanítani?

Ezúttal apám felé fordult és folytatta:

- Iván, a te két fiad ideális ministránsok lehetnének!

Szavait általános lelkesedéssel és egyetértéssel fogadták. Mire Sándor atya a mise ruhájából átöltözött és bezárta a sekrestyét, egyhangúan elfogadták, hogy öcsémet és engem kéne betanítani mint új ministránsokat. Sándor atya ezt nem ellenezte és csak annyit mondott nekünk:

- Fiúk, majd elhozom nektek a mise szövegét, amikor kedden apátokat megyek meglátogatni. Jövő vasárnaptól kezdve ti lesztek az új ministránsok.

Amint ígérte, Sándor atya magával hozta a két kis könyvecskét, melyben a már említett szöveg volt található. Mivel mindannyian a szalonban ültünk, apám kihasználta az alkalmat, hogy Sándor atyát megkérje:

- Sanyi, tegyél már fel a fiúknak néhány kérdést a katekizmusból!

Sándor atya kutató szemekkel nézett rám és öcsémre, aztán elhatározta, öcsémnek teszi fel az első kérdését:

- Kálmán, mondd már nekem, hány Isten van?

Idősebb létemre rögtön tudtam, hogy ez egy trükkös kérdés, de öcsém spontán azt válaszolta:

- Három!

- Jól van, egyelőre maradjunk ennyiben, - mondta Sándor atya, - de fel tudod-e sorolni azt a három Istent?

Miután öcsém kicsit töprengett a kérdésen, végül is azt válaszolta:

- Hát egyike a galamb, de a másik kettőt elfelejtettem.

Miután apám és Sándor atya egy jót nevetett, anyám viszont restelkedett. Sándor atya aztán ismét kérdezte öcsémet:

- És mondd nekem Kálmán, hány éve jársz már abba a Keresztény Testvérek Iskolájába?

- Két éve. - felelte öcsém.

- Két év oktatás egy katolikus iskolában, - mondta Sándor atya apámnak, - és semmi mást nem értek el fiaddal, minthogy madár imádó lett belőle!

Miután végeztünk e valamelyest rövid tárgyalással a keresztény vallás kérdéseiről, leültünk vacsorázni. Miután befejeztük az étkezést, apám és Sándor atya elvonultak a szalonba egy frissen nyitott üveg borral. Anyám a konyhában volt elfoglalva. Öcsém és én elmentünk befejezni a napi házi feladatot.

Rövidesen a vasárnapi mise előtt néztem bele először a ministrálás szövegébe. Tartalma ismerősnek hangzott, és éppen elég időm volt egyszer átolvasni. Ez gyerekjáték, - gondoltam magamban, - mert már legalább százszor hallottam. Arra viszont, hogy öcsém egyáltalán belenézett-e a szövegbe nem is gondoltam.

Amikor megérkeztünk a templom udvarába, ott már körülbelül tizenöten beszélgettek a magyar hívek közül és várakoztak. Eltűntem a bokrok mögött és titokban elszívtam egy cigarettát. Idegeimet akartam csillapítani mint egy színész, aki egy fellépés előtt lámpaláztól szenved. Egy pár gyors szívás után eltapostam a cigarettacsikket és keresni kezdtem öcsémet. Őt megtalálva aztán együtt csatlakoztunk Sándor atyához, aki már várt ránk a sekrestyében.

- Egyikőtök menjen és kérdezze meg a híveket, van-e valaki, aki gyónni akar! - mondta Sándor atya.

- Én megyek. - mondtam és visszamentem a hívekhez, ahol még ugyanannyian hármas-négyes csoportban beszélgettek és nevetgéltek. Csoportról csoportra megkérdeztem, akar-e valaki gyónni, de elvárhatóan negatív választ kaptam. Az utolsó személy akit megkérdeztem, Pista bácsi volt. Ő Franciaországból vándorolt be Dél-Afrikába, és arról volt híres, hogy több éven keresztül aktívan szolgált mint idegen légiós Indokínában. Bizonytalanul megszólítottam:

- Akar Pista bácsi gyónni?

-Nem, nem akarok!

Kissé bátrabban megkérdeztem:

- Miért nem?

- Azért mert a kis bűnöket nem érdemes meggyónni, a nagy bűnökhöz viszont nincs senkinek semmi köze!

E hatásos és szerintem nagyon is értelmes válasz után visszasiettem a sekrestyébe és tudattam Sándor atyával, hogy senki sem akar gyónni. Ő csak annyit mondott hogy "pogányok", de csak halkan és inkább csak önmagának. Aztán megkért bennünket, gyújtsuk meg a gyertyákat az oltáron.

Öcsémmel együtt beléptem a templomba, melynek minimalista volt az építészeti stílusa. Az egyetlen jelentős dekorációja egy fából faragott szobor volt, amely egy kevésbé ismert észak-afrikai szentet ábrázolt, kinek nevét sosem tudtam megjegyezni. Ezt az oltár mögötti részen jól láthatóan helyezték el. Ezen kívül csak egy színes ólomüveg ablak volt jobbra az oltártól,mely említésre méltó. Dél-afrikai szabály szerint a szent nem számított fehér embernek, és egy pár hónappal ezek az események után az apartheid kormány parancsára a szobrot el kellett távolítani. Egy ideig a helye üresen maradt, de később betöltötték egy elfogadott képmással, mely a keresztre feszített Krisztust ábrázolta.

A protestáns rendszer valószínűleg úgy vélte, ha a katolikusoknak annyira fontos bálványokat imádni, akkor az ne legyen egy alsóbbrendű fajnak a tagjáról, hanem inkább Isten fiáról. (Ami a dél-afrikai hindu templomokat illeti, ott mindent engedélyeztek, Ganésa nevű elefánt istentől kék bőrű Krisna imádásáig, mert az indiaiak úgyis csak menthetetlen pogányoknak számítottak.)

Amint meggyújtottuk a gyertyákat, a hívek lassanként bejöttek a templomba és elfoglalták a padokat. A sekrestyében Sándor atya már beöltözött a miseruhába és minket is sürgetett, hogy gyorsan öltözzünk át. Egy szekrény felé mutatott, amely tömve volt ministráns ruhával. Öcsém és én gyorsan beöltöztűnk a piros és fehér kosztümbe.

Mihelyt készen voltunk, egymásra néztünk, és azt mondtam öcsémnek:

- Ebben a pirosban úgy nézel ki mint egy ördög!

- Te is! - vágta ő vissza.

- Fiúk, igyekezzetek, mert már várnak a hívek! - mondta Sándor atya.

Eléje álltunk és a parancsára vártunk. Ő ránk nézett és megkérdezte:

- Felkészültetek?

E kérdést most utólag szeretném megválaszolni, és ez elbeszélésnek a többi része is válaszom érvényességét fogja bizonyítani.

- Igen, felkészültünk! - de hogy mire, azt se mi, se Sándor atya, sem a hívek nem sejthették.

Miután tisztáztuk, hogy kinek, vagyis nekünk vagy Sándor atyának kell elöl menni miközben a templomba bevonulunk, hamarosan ott térdeltünk jobbról és balról az oltárnál, Sándor atya pedig oltár mögött foglalta el a helyét, szemben a hívekkel.

Az elején aránylag jól ment minden. Öcsém ugyan otthon felejtette a ministráns könyvecskét, de az enyém nálam volt, és amennyire jól tudtam, hangosan visszaolvastam az elvárt feleleteket. Mivel balkezes voltam a csengő a bal térdem közelébe volt helyezve, és alig tudtam kivárni Sándor atya intését, hogy csengessek, mert ezt ministráns létemre mint a mise egyik fénypontjának tekintettem.

A csengőt szükségesnek tartom részletesebben leírni, mert nem volt olyan egyszerű mint az ember gondolná. Egy különös hangszer volt, mely négy kisebb csengőnek összetételéből készült, melyeket egy kereszt formájú és lemez vastagságú alap tartott össze. E felett volt egy ovális fogantyúja, melybe bele passzoltak az ember ujjai.

Emlékezetem hiányába nem próbálom a mise pontos folyamatát leírni, ezért is először leírom hogy hogyan bonyolult le az oltáriszentség végrehajtása a ministránsok szempontjából. Öcsém tartotta a tálcát melyen a bor és víz volt helyezve, miközben én voltam ki a bort és a vízet a kehelybe öntötte. Mihelyt Sándor atya felém tartotta a kelyhet, elragadtam a kis kancsót melyben a bor volt, és tudván hogy Sándor atya mennyire szereti ezt a nemes nedvet, lelkesen öntöttem a bort a kehelybe. Sándor atya sziszegve ellenkezett:

- Ne olyan sokat! Későbbre is kell hogy jusson!

Arról hogy "későbbre" fogalmam se volt, de a kevés bor mi maradt azt vissza tettem a tálcára és a vízért nyúltam. Sándor atya bólintott hogy öntsek, amit most sokkal óvatosabban műveltem, de meglepetésemre Sándor atya újra sziszegett, de nem azt hogy "kevesebbet" hanem "többet". Szó nélkül úgy tettem mint mondta, elámulva a dolog furcsa logikáján.

Az oltáriszentség végrehajtása után öcsém és én megint az oltár előtt térdeltünk, amikor elhatároztam, hogy balra nézzek, ám öcsém ugyanabban a pillanatban felém nézett. Amint megláttuk egymást térdepelve abban a piros és fehér öltözetben mint valami cirkuszi bohócok, akaratunk ellenére elkezdtünk nevetni. Persze, jól tudtam, hogy ilyesmi nem illik, de mikor nevetésemet próbáltam elfojtani, csak nagyon nehezen tudtam egy köhögési rohamot megakadályozni. Úgy tűnt mintha a nevetés ragályos lett volna, mert a hívek is kórusban kezdtek hahotázni rajtunk.

A csengőt már leírtam, de még tartozom olvasómnak a használatáról. Már vártam Sándor atya illő jelzésére, és mikor a várt pillanat eljött, felemeltem a csengőt és jól meglóbáltam. De az első mozdulattal a csengő tiltakozó zajjal száz irányba repült. Nagyon meg voltam döbbenve, de a hívek ekkor már nem csak nevettek, hanem hangosan röhögtek.

Talán a sikeres csengetéshez egy bizonyos mértékű gyengédségre és rafináltságra lett volna szükség, amely nem engedi meg, hogy a csengőt az ember kéztől könyökig érős lóbálással kezelje, hanem csak a csukló és kéznek mérsékelt jobbra-balra rázását engedélyezi. Tulajdonképpen ennek logikusnak kéne lenni miután az embert először betanítják, de sajnos én csak újonc voltam. Persze az a lehetőség is megvolt, hogy valamely piros és fehérbe öltözött csibész, aki egy nálam korábbi alkalomkor a Mindenható oltáránál térdelt, fejébe vette hogy a csengő alkotórészeit készakarva kilazítsa, hogy éppen egy ilyen balszerencsés eseményt okozzon, melynek én nem csak tudatlan végrehajtója, de szégyenletes és sajnálatra méltó áldozata lettem. De nem volt értelme ilyesmin spekulálni. Végsősorban én voltam az, aki eltörte a csengőt.

Mire ezt mind kispekuláltam magamnak, a térdeim nagyon elkezdtek fájni. Hogy a fájdalmat valami módon ellensúlyozzam, fenekemmel leereszkedtem a sarkaimra. Mintha nem lenne elég, a sok zűrzavar miatt elvesztettem a fonalat a ministráns könyvecskében, és Sándor atya mise szövegére bármi latin szöveggel válaszoltam, ami még a fejemben maradt.

Ezután Sándor atya már nem is nézett irányomba és csak saját szövegére válaszolt. Megszabadulva e kötelességemtől most már csak a sajgó térdeimre gondoltam, és azt mondtam magamnak, ha nem kerülök ki gyorsan ebből a térdelő helyzetből, akkor életre szóló nyomorék lesz belőlem. Aztán kidolgoztam egy stratégiát állapotom megkönnyebbítésére. A legegyszerűbbnek tűnt, hogy felkelek és az oltár lépcsőjére ülök, de akkor a hívekkel néztem volna szembe és az oltárnak hátat fordítanék, ami viszont tiszteletlenségnek számítana. A másik lehetőség az volt, hogy elhelyezkedek az oltárnak a jobb oldalán, és ott az ólomüveges ablakkal szembe a lépcsőn foglalok helyet. Ez tapintatosabb és diszkrétebb megoldás, és később kevesebb magyarázatot követelt volna.

Úgy véltem, talán nem annyira feltűnő, ha négykézláb megyek újonnan választott helyemre mint hogy felálljak, amely persze nagy hiba volt, mert mihelyt a hívek meglátták, hogy mit művelek, rögtön hangos kacagásba kezdtek.

A mise végéig csak gubbasztottam és a szemben lévő ólomüveg ablaknak az absztrakt tervezésén spekuláltam.

Közvetlen az áldás előtt gondolataim visszatértek a valóságba, és gyorsan visszamentem az oltár előtti helyemre. Amikor Sándor atya befejező kijelentését tette a "Ite missa est"-el, én lelkes "Deo gráciával" válaszoltam.

A sekrestyében Sándor atya csak annyit mondott:

- Ez egy katasztrófa volt!

Sem én, sem öcsém ezt nem vitattuk, hanem gyorsan kiöltöztünk a ministráns ruhából és kimentünk a templom udvarába, ahol csatlakoztunk a hívekhez. Amint a csoporthoz közeledtünk e szavakkal fogadtak bennünket:

- Gratulálok! Nektek sikerült a szent miséből vígjátékot teremteni!

E szavakat Sinkó Ervin mondta, aki ismert volt a cinikus megjegyzéseiről.

Még volt néhány más mosolyra derítő megjegyzés velünk kapcsolatban, aztán végül valaki, aki Orczy báró közelében állt, megkérdezte:

- Mondd, Gyuri, készen állsz arra, hogy ezek után Sándor atyának újra ministrálsz?

Gyuri helyett a báróné válaszolt, és válaszát egy bájos mosollyal erősítette meg:

- Magától érthető, hogy Gyuri készen áll! Úgy tarjuk, a szentmise egy komoly dolog, és szerintem ezt csak Gyuri tudja tisztességesen végrehajtani!

De a többire már is nem figyeltem, hanem besurrantam a bokrok mögé, és rágyújtottam egy szenvedélyesen megkívánt cigarettára.