Kaliczka Tamásné Apor Kata: Tele a fészer
A hideg csontig hatolt ezen a zord, tél végi napon. Hó már nem takarta a földet. Fagyosan, feketén meredezett a szilvafa ága, csak a varjak károgása töltötte be a levegőt. Nehezen találtak maguknak élelmet és hangosan méltatlankodtak a hosszúra nyúlt nélkülözés türelmetlen, rekedt, agyat repesztő hangján. Egy-egy sovány veréb odamerészkedett az üres disznóól közelébe, hátha talál még a merev trágyában némi felcsípésre érdemes maradékot. János lehelete vastag, fehér páracsíkot hagyott a hajnali szürkeségben, amikor kiment a fészerbe, hogy fát készítsen. Hozzá tartozott ez a mindennapi feladataihoz. Szorosabbra húzta magán a vastag birkabőr mellényt és kötelességtudóan megfogta a fejszét. Ismerős volt a sima nyél, az ő kérges tenyere koptatta fényesre. Összeszokott csapat voltak, sokat dolgoztak már együtt. Nyáron a sparheltbe kellett a tüzelő, a konyhában azon főzött az asszony, ehhez télen még a cserépkályha hatalmas szája is nyelte a hasított fadarabokat. Bizony, ha jól megrakta, reggelig tartotta a meleget! Csak vékony gyújtóssal kellett megkínálni az éhes parazsacskát, lett belőle olyan ropogó tűz, pattogó szikrával, még a macska is alig akart elmozdulni mellőle, pedig a langyos tejbe mártott ázott kenyérdarabok hívogatón fehérlettek a tálkájában! Jó volt ez így, Jánosnak megnyugvást adott a fészer magánya. Sok vihart megélt házasságukat ez a kis kalyiba tartotta össze. Amikor pörölt vele a felesége, hát kiment a fészerbe, fogta a baltát és annyi fát hasított össze, amennyi mondanivalója lett volna az asszony számára. Mikor végzett a monológgal, fogott egy öllel és bevitte a konyhába. Addigra a felesége nyelve hegyéről is elfogyott a szó, így hát esténként békében hajtották álomra a fejüket.
Leült egyet szusszanni a favágató tőkére. Nehéz volt a lelke, úgy érezte le kell üljön, mert összeroskad a súlya alatt. Hiába mutatta ki vasfogát a télutó, közeledett a tavasz. Tudta ezt már a természet, és érezte ő is minden porcikájában. Mindjárt itt a húsvét, a feltámadás, az élet öröme. Hamarosan rügy fakad a fákon, a hóvirág már megmutatkozott a kerítés tövében, - azt is meg kell erősíteni az idén - jutott eszébe hirtelen. A lányok, asszonyok ünnepi ruhába öltöznek és úgy vonulnak a templomba. Sül a húsvéti kalács, illatozik a sonka az asztalon, és az ő felesége rákezdi a régi nótát! -Istenem, hát ennek sosem lesz vége, minden évben előveszi a vesszőparipáját, úgy nyargalászik vele az idegszálain, mint a mezőn az éves csikó legszilajabb kedvében!
- János! Maga sosem locsolt meg engem! Úgy kell leéljem az életem, hogy a hites uram nem képes meglocsolni! Se lyány koromban, se azóta! Hát miből van ke? Magától elhervadhatok! Hát soká tartana kicsit évődni a kútnál? Csak egy kis loccsintás, és kész! Nincs magában érző lélek? Soha nem érdekelte, mit szólnak a barátnőim? Meg a komaasszony, hogy egyik évben sem képes részt venni ebben a szép szokásban? Csak szégyenkezhetek maga miatt a templomban! Az atyának is minden húsvétkor ezt kell meggyónom! Vajon maga meggyónja -e? Hogy nem sül le a bőr a képéről? Legalább a sógorasszonyát locsolná meg, ha már engem nem néz semmibe se! Elsorvadhatok magától, mint a száraz kóró, hogy a fene essen magába!
Ilyen és még cifrább válogatott sértéseket vág a fejéhez. Minek is nősült meg? Különb legény volt mindenkinél! Kis tréfáért sem kellett soha a szomszédba mennie, az élet iskolájában vagányságból jelest kapott mindig. Ránézett a jobb keze mutatóujján lévő fekete bőrkötésre. Bizony, a mutató ujja kétharmada is ezért hiányzik, de sok éve már annak! Még legény korában disznót vágtak apjáéknál, - Isten nyugosztalja a jó öreget! - Ott volt minden barátja, tűzről pattant siheder legények, de olyan óvatosan bántak a hatalmas disznóval, mint a szűz lányokkal szokás. Már leölték. A két és fél mázsás ártány ott feküdt kiterítve a deszkán, leforrázva, kaparták volna gyorsan a szőrt róla, de valahogy a feje közelébe egy se mert menni.
- Szőrösen hagyjuk, legények? Mi van, nem látjátok, hogy kilóg a nyelve a szájából? Nem bánt ez már senkit!
- Hát, ha nem bánt, told vissza a nyelvét nagyokos! - Biztatta Pista sógor nevetve. - Neki nem kellett több, a mutató ujjával gyors mozdulattal visszatolta a nagy, vértelen nyelvet. Aztán csak azt látta, hogy ömlik a vér. Akkor, abban a pillanatban nem érzett fájdalmat. A halott disznó leharapta az ujját, vissza sem lehetett varrni. Sokáig ujjatlan János volt a neve, de csak a háta mögött. Szemtől szembe senki nem merte, vagy nem akarta megemlíteni.
Nagyot sóhajtott. Mi lett belőle? Milyen anyámasszony katonája! Egy lármás fehércseléd kapcarongya! De hát mit szóljon, mit is szólhatna, ha egyszer megkérte annak idején a kezét, aztán Julis meg igent mondott. Meg aztán, valamikor szerette ezt az égetni valót! Bár az után az emlékezetes eset után nagyon sokáig, hosszú évekig nem nézett lyányra, de csak mondogatták neki, hogy ha nem nősül meg, keserves élete lesz! Öreglegénynek minek a birtok? Hát valahogy összekeveredtek Julissal. Takaros fehércseléd volt az biztos! János megsercegtette borostás állát. Ha jobban belegondol, még ma is szereti, legalább is hiányozna, ha nem lenne, annyi bizonyos!
Erőt vett magán, felállt a favágató tőkéről, összenyalábolt egy öl fát és beballagott a konyhába.
Julis felöltözve állt a tűzhely előtt, vizet mert a ládán álló vödörből a kávésibrikbe, majd odatette a sparheltra. János a nyaláb fát beleöntötte a fásládába, akkurátusan letérdelt, a gyújtóst egyenként szép rendben bepakolta a tűztérbe.
Milyen lassú, a szerencsétlen! - Gondolta Julis. - Így soha nem isszuk meg azt a nyavalyás kávét! Nem szólok neki, nem én! Inkább leharapom a nyelvem!
- Mindjárt itt a tavasz, már láttam a hóvirágot! - Mondta élesen, inkább az ablaknak, mint az urának.
Nem érkezett válasz, így hát nem szólt többet. - Persze, nem válaszol. Miért is válaszolna! Még süket is! Hová tettem az eszem, amikor hozzámentem! Csak ne lett volna olyan zsivány kék szeme! Csak ne babonázott volna meg azzal a nyalka bajuszával az orra alatt! Csak ne lettek volna érte megdögölve mind a barátnőim! Ha jobban belegondolok talán hozzá sem megyek! Jön a tavasz, a húsvét, a locsolkodás ideje. Nálunk persze nincs ilyesmi! Nem is jönnek hozzánk soha! Hiszen ő sem megy sehová, miért is menne! Soha nem is ment! Hiába kérleltem, hiába veszekedtem, megkötötte magát! Mint egy átkozott csökönyös öszvér! - János felé nézett, az éppen a gyufával bíbelődött. - Eleinte elnéztem neki, hát persze, hogy elnéztem! Ő volt a legkívánatosabb legény a szomszéd faluban, és én kellettem neki! Hogy irigykedtek a barátnőim! Az ujjatlan Jani! Engem akart! Megkért, hát igent mondtam! Eljöttem menyecskének. Nem mondhatom, szegény anyósomék jók voltak hozzám, meg aztán János is mindent megadott, gyarapodtunk is szépen, mi tagadás! - Szeme, mintha kissé párásabban nézett volna az urára. - De egy dologban soha nem tett a kedvemre, nem locsolkodott. Miért olyan fájó ez nekem? Talán igaz lenne a mondás, hogy csakis egy másik asszony lehet a dologban? Anyósom úgy hunyta le a szemét, hogy csak hümmögött, ha erről kérdeztem, nem mondott semmit. Apósomat sem lehetett szóra bírni! Szégyen gyalázat! De addig nem halok meg, amíg ki nem derítem, az biztos! Hány éve is már ennek a szégyennek? Negyven? Még szerencse, hogy nem adott a jó isten gyermeket, hogy szégyenlené azt a tesze-tosza apját! - Megvetően nézett a tűzhely felé, ahol már vígan ropogott a tűz, megvilágítva az asszony izgalomtól kipirult arcát. Az edénykében, mint pajkosan pattogó labdák, egymást kergették a buborékok. Dacosan, némán elővette a pótkávét, hogy beleszórja a forró vízbe.
Nem néztek egymásra. Már nem is tudja az idejét sem, mikor nézett az asszony szemébe. Julis is kerülte a tekintetét. Tették a dolgukat, az évek úgy elszaladtak a fejük felett, mintha csak egy szempillantás lenne. Egyre többször pihent meg a favágató tőkén, néha a kis fészert teljesen televágta hasított fával. Aztán máskor meg szépen, sorba rakta őket. Egyre nehezebb lett a fejsze, a nyele is megkopott. Vagy a karja gyöngült meg? Az asszony már nemigen zsörtölődött, nem érdekelte meglocsolja-e, hiszen szemmel láthatóan visszavonhatatlanul elhervadt. Vajon az a friss kútvíz segített volna-e rajta, ha húsvétonként rálocsolja? Ezen kicsit elgondolkodott. Kis mosoly jelent meg a szája sarkában. - Aligha. - Mondta ki hangosan. - Eh, Jól van ez így!
Azon a tavaszon is tele volt a fészer fával.- Szerencse, hogy gondoskodtam elég tüzelőről, -gondolta János, és elgyengült vékony karjával megtámaszkodott, hogy majd felül, de nem sikerült, hát visszahanyatlott - most bajba lenne az asszony!
Nem bírt felkelni az ágyból. Olyan gyengeség fogta el, beszélni is alig tudott. Julis ott ült mellette.
- Nem sokára jön az orvos. Csak ne aggódj, mindjárt jobb lesz! - igazgatta meg a nehéz dunyhát János erőtlen testén a felesége. - Csak tavaszi fáradtság, meglásd, túl leszel rajta! - elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából vigyázva, meg ne lássa az ember. - Nemsokára jön a húsvét, mehetsz locsolkodni! - bökött oda azért még egyet.
János hirtelen úgy látta maga előtt azt a réges -régi húsvétot, olyan élesen, mintha éppen most történne.
Annuskáék háza felé mentek nevetve, lökdösődve a tavaszi napsütésben. Korán lett tavasz, jácintok illata bódította a levegőt, nárciszok sárgállottak a kertekben, a fű harsány zöld volt. Annuska volt a legszebb lány a faluban, minden legény őt akarta elsőként meglocsolni, az ő nevetését akarta hallani, ami olyan volt, mint csilingelő csengettyűk hangja. Piros ajkai közül kivillantak fehér fogai, mint megannyi gyöngyszem. Amikor valakire ránézett azzal a meleg barna szemével, édesebb volt az, mint a legédesebb csokoládé Meg kellett attól bolondulni! Gyönyörűen felöltözve várta őket. A sok szoknya ringó csípőjén hullámzott, mint enyhe szélben a Balaton. A legények körbe fogták, nevetve húzták az udvar közepén álló kúthoz. Visongva ellenkezett, de minél jobban ellenkezett, annál jobban húzták, vonták, nehogy elhervadjon ez a szép virágszál, jól meg kell azt locsolni! Bandi húzta a vizet, János megfogta a vödröt, meglódította, és hatalmas széles mozdulattal már öntötte is a lány nyakába a hideg kútvizet. Valahogy nagyra sikeredett a lendület, vagy a fiúk értek oda hamarabb Annuskával...
A vödör éle szétvágta azon a szép fejen a hamvas bőrt, Annuska ájultan fekszik, mikor jön már az orvos?
János hánykolódik az ágyban. Nem jön ki hang a torkán. Julis aggódva nézi. - Mondani akarsz valamit Jánosom?
Valahogy minden olyan sima lett, olyan egyszerű, olyan természetes! Annuska jön felé, mosolyog, gyöngy fogai kivillannak, és ő ölelésre tárja a karját, és nincs nála vödör.