Jakab Veronika: Út hazafelé a nagy esőben
Besötétedett.
Ilyenkor mostanában már korán sötétedik. Én még mindig a faluban vagyok, elhúzódott egy óra az iskolában. A busz, hiába várom, nem jön. Az eső meg csak esik. De nem ám csak úgy csepereg, amikor huncutul néha orromra esik egy-egy csepp. Nem. Úgy zúdul le, mintha sose lenne vége. A levegő vízzé vált.
Haza, haza, hogyan haza?
Busz az nincs, eső az van, meg én is, aki gyűjtöm az esőmálnákat a táskám kalapjába. Gyűlnek a málnabogyók, egyre nehezebb állni velük egy helyben.
Elindulok. Megyek csak hát. Megyek.
Házak már nincsenek, csak az út, a sötét országút. A kartonfeketén néha áttör egy autó hirtelen páros fénye, de aztán nem marad más, csak a fák, a vihartól fenyegetően rángó ágak és a levelek.
Sehol nincs a tanyánk, több s több fa kerget. Menni, menni, menni, leszegett fejjel menni, olyankor nincsenek fák, lombok. Nem gondolni semmire. Nem akarom hallani a fákat, a hangokat, a neszeket, a reccsenéseket, a susogásokat, a zizegéseket. Dideregve megyek. A hajam rálapul a fejemre, a ruha karomra tapad csurogva, ráncosan.
Egyszer hazaérek.
Néha egy-egy autó fényszórója szemembe vakít. Tompán menetelek.
Egyszer hazaérek.
"Gyere, elviszlek, szállj be!". Mondja egy autós az esőkárpiton túlról, nevetősen.
"Nem, köszönöm, haza tudok menni, mindjárt otthon leszek!". Cincogom az esőből az akárki felé.
A férfi még győzköd, hogy de esik, szálljak be.
Hiába.
Eltűnik az esőben.
Mennem kell. Menni! Egyedül az esőben, ázott verébként, rendületlenül. Nem gondolás semmire.
Jutalom látszódik ki a sose-vége útból: a tanyánk s az út, ami felvezet a házhoz. Már csak pár lépés, most a szokásos utacskánk melletti fák se ijesztenek, amik mellett a reggeli alig fényben leskelve megyek el: a vastag törzsük mögül előugró bárkiktől óvakodva, akik bár még sose ugrottak elő.
Hazaértem.
Itt a hős! Az eső hőse, áttörve magát minden akadályon! Itt van a megpróbáltatások után!
A felnőttek a világos szobában ülnek, amikor én betoppanok a sötétből. Meglátva felnevetnek.
Mindenki nevet. "Hát itt van!"
Kacagnak a cirkuszi bohócon, aki szomorúan lépkedett idáig fehér arcával, és most, hogy fejére esik a festékes vödör, mindenki nevet. A porond szélén állok, a fény maradékán. Ők, a nagyok, a csupa fényben ülnek. Nevetnek csöpögő ruháimon, szálvékony testemen. Nevetnek az ázott verében. Rajtam.
Ott ül a felnőttek közt az az akárki is, az a férfi, aki útközben megállt az autójával, de én fel sem ismerem, hiszen a sötétben és az esőben alig láttam az arcát, el is felejtettem. De a röhögve zajló beszélgetésfoszlányokból elhatol hozzám a nevetés zajában, és a szavaikból kiderül, hogy az az akárki ott a széken, aki teli torokból nevet rajtam, az akart elhozni, és most magyarázza, hogy ő el akart hozni, de én, én kis hülye, nem voltam hajlandó beszállni.
Zúg a fejem és szédülök.
És csak nevetnek.
Állok dermedten, a szám összefagyott, torkom felhő-kezek fojtogatják puhán. Inkább menetelnék még kint az esőben! A hősöket megjutalmazzák, kitüntetik, vállukra emelve körbe hordozzák, éljenzik.
Senki se látta a hőst.
Csak a fák és az eső látta.