Hatvani Krisztina: Még a szerelem is más volt

Azok a boldog szép napok, az a sok szép emlék. Kifejezetten sokszor gondolok mostanában az egyetemi évekre. Akkor még a szerelem is más volt, mint manapság.

Minden nap, amikor iskolába mentünk láttam őt a vonaton. Megannyi napon szemeztünk egymással. Néha pedig még rám is mosolygott. Ó, azok a csillogó barna szemei, fekete haja és vidám arca. Még most is előttem van. Az első szerelmem. Azt mondják az első szerelem soha nem ér véget. Ez viszont sajnos véget ért, nem én akartam, de vége lett. Azóta is sokszor gondoltam rá.

Több alkalommal is megtörtént, hogy előre engedett az ajtóban, amikor leszálltunk a vonatról és utána az iskoláig végig előtte mehettem. Olyankor mindig arról ábrándoztam, hogy hátulról egyszer csak átölel, és a fülembe súgja, hogy ő is szeret. Teltek a napok, hetek és hónapok, mi együtt utaztunk szótlanul, szemezgetve egymással és mosolyogva. Jaj, de szép idők voltak!

Egyik nap az egész szak számára közös programot szerveztek az iskola hatalmas fáival, dús bokrokkal övezett udvarán az egyik kis tisztáson. Ekkor derült ki, hogy ugyanazon a szakon tanulunk, ő egy évfolyammal felettem. Húst és zöldséget grilleztünk, füst hömpölygött a zöldellő bokrok között és hangos beszélgetéstől és nevetésektől zengett a tisztás. Körbeültük a hatalmas fákból kivágott darabokat, amelyek asztalként szolgáltak és ettünk, bolondoztunk. Ő sokat beszélt, én pedig áhítattal figyeltem, miközben gondolataim a fellegekben jártak, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz.

Az összejövetel után az iskolában majdnem minden nap láttam és mindig köszöntünk is egymásnak. Minden pillanat, amikor találkoztunk átrepített engem a nehéz mindennapokon, amikor tanulnunk kellett a rengeteg, valóban nehéz és igen bonyolult tananyagot. Mindig nehezen ment számomra a tanulás. Amíg az évfolyamtársaim fesztelenül bejártak az órákra és egyszer átolvasták a tananyagot, addig én egész napokat töltöttem tanulással és még így is csupán közepes eredményt értem el.

Szüleim folyton mérgesek voltak rám otthon és többször hangoztatták, hogy sajnos kevés ésszel áldott meg a sors. Mindig azt mondták, hogy örülnének, ha legalább szorgalmas lennék, mert akkor a csekély értelmi képességeimet azzal pótolni lehetne, de mind hiába, mert én sajnos lusta is voltam.

Most is lusta vagyok, a férjem folyton azt hangoztatja, hogy nem érti hogyan kerülhetett össze ilyen lusta nővel. Pedig én igyekszem, tényleg igyekszem. Mindennap, munka után bevásárolok és megfőzök neki és a gyerekeknek, majd a többi házimunkával foglalkozok, mégis mindig rendetlen a lakás, ami sajnos engem is zavar, azonban jobban zavar, hogy a férjemet idegesíti. Képtelen vagyok jobb lenni, pedig mindig megpróbálom.

Úgy érzem az egész életem egy nagy próbálkozás. Igazából már az általános iskola óta sosem elégedett velem senki sem. Akkor volt egy tanárnőm, akit nagyon szerettem, mindig megdicsért, mert szerettem az óráját és mindig nagyon figyeltem. De sajnos elköltözött egy távoli kisvárosba, miután férjhez ment. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, akitől elismerő szavakat kaptam életemben. Szüleim már nem lehetnek elégedettek velem, mivel az egyetemi éveim végén sajnos meghaltak, testvérem pedig nincs.

Azért van néhány jó élmény, amire visszaemlékezhetek. Az egyetem alatt számtalan tanulmányi kirándulást szerveztek nekünk a tanáraink.

Az egyik ilyen alkalommal a szak összes hallgatója kétnapos tanulmányi úton vett részt. Az estét egy régi gyermeküdülő faházaiban töltöttük. A vacsorát a nagyházban tartották, majd ugyanott játékokkal foglaltak le minket. A játékok alatt tanári kezdeményezésre keveredtek egymással az évfolyamok diákjai, hogy mindenki megismerhesse egymást. 15 fős csapatokra osztottak minket és én ővele kerültem egy csapatba. Élvezetes este volt, ügyességi és logikai játékokat játszottunk és én roppantul örültem, hogy együtt vagyunk.

De aztán jött megint a feketeleves. Az utolsó év első napján nem utazott ott velünk a vonaton, amelyen pedig azelőtt mindig együtt utaztunk. Napokig vártam, de nem volt sehol. Majd amikor az év első közös tanulmányi útjára került sor, ráeszméltem a csúf valóságra. Abban az évben mi lettünk a végzős évfolyam, az előző évben pedig ők voltak. Tehát végzett. Nem fogom látni soha többé. Véget ért az első szerelemi románc még mielőtt elkezdődhetett volna.

Életem legszörnyűbb éve volt az a bizonyos év. Az első szerelmem örökre eltűnt az életemből. És ha ez nem lett volna elég, a félévi heti tanulmányi kirándulásunk harmadik napján a házunk konyhája kigyulladt. Én telefonon kaptam a hírt, miközben az ország másik felében voltunk. Vonattal menten haza, de sajnos azt, hogy a kórházba érjek, a szüleim már nem érték meg, belehaltak az égési sérülésekbe. Nehezen sikerült végül lediplomáznom, egy évet halasztottam és munkát vállaltam, hogy legyen miből megélnem.

Egyik nap munkából hazafelé, az utcán megláttam őt. Majd kiugrott a szívem a helyéből és földbe gyökerezett a lábam. Ott állt, én pedig csak bámultam felé. Nem tudom mennyi idő telt el, mire észbe kaptam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy siet hozzá egy nő, majd a nyakába ugrik és megcsókolja. Ekkor tört darabokra az álomkép, melyet hosszú évekig dédelgettem magamban.

Szörnyű hetek és hónapok múltak el lassan, a szüleim hiánya és a szerelem hiánya mardosta szívemet. Úgy éreztem, egyedül vagyok a világon, senki sem törődik velem, senki sem szeret.

Édesapám részéről a nagymamám még életben volt ugyan, de ő még a szüleim temetésére sem jött el. A telefonbeszélgetésünk alkalmával is csak annyit mondott nekem, hogy le van sújtva, de sajnos ő már öreg és nem tud kimozdulni. Nem volt annyira furcsa ez számomra, hiszen addig sem tartottuk a kapcsolatot. Azonban azt gondoltam a fia halála esetleg összehoz minket. Nem így lett. Ezért ott álltam egyes egyedül a világban, nem reménykedtem semmiben.

Azonban a sors egyszer csak megkönyörült rajtam. Legalábbis akkor még úgy tűnt, mivel akkor ismertem meg a férjemet. Nem volt ugyan szerelem első látásra, még a negyedik találkozásunk után ki is akartam tenni a szűrét, de végül a kitartása meghozta számára a sikert és egy idő után hozzám is költözött.

Összeházasodtunk és született két gyermekünk, a férjem kettő gyereket akart, egy fiút és egy lányt. Ő mindig megkapja, amit akar, de az élet azért ezt nem adta meg neki, mert két fiúval áldott meg minket a sors.

És most itt vagyok, egy férjjel, aki ugyanúgy lenéz engem, mint ahogy a szüleim tették. A fiaim pedig most, a felnőtt kor határán elkezdték apjuktól átvenni az elégedetlenség fonalát. Senkinek sem vagyok jó. Újra úgy érzem magam, hogy senki sem szeret, pedig családom van és szerencsésnek érezhetném magam. Azonban nem vagyok az. A szerencse engem mindig elkerült.

Ahogy visszaemlékezem az első szerelmemre, még az sem egy jó élmény, pedig annak kellene lennie. Én mindig is nagyon szerencsétlen voltam és még most sem vagyok jó semmiben, nem vagyok jó a munkámban, nem vagyok jó háziasszony, vagyok jó anya, és nem vagyok jó feleség sem.

Pedig sokat próbálkoztam. És most itt a konyhában ülve végig nézve az életemen csak azt mondhatom, hogy nem tudom hol rontottam el.

Na, jaj, hallom hazajött a férjem. Hallom, már a bejárati ajtóban mérgelődik valami miatt. Pedig azt sem tudja, hogy itthon vagyok. Épp hagymát aprítok a vacsorához, de jó lenne, ha simán csak felmenne az emeletre és engem békén hagyna vacsoráig. De nem így tesz, ordibál, nem is hallom mi a baja. Csak ordít és jön egyre közelebb és közelebb. Még mindig ordít.

Kezemben a kés, nem tudom, mi történik. Egyszer csak a kés már a mellkasából áll ki, és én csak állok, nézem, ahogy a hátára esik előttem, folyik a vér a konyhapadlón és a szemei kimerevednek.

Jaj, fel kell törölnöm a vért, hiszen mit fognak szólni, ha meglátják, micsoda rendetlenség, így nem várhatom a rendőrséget. Gyorsan rendet teszek a földszinten, mert eddig még nem volt erre időm. A vacsora ma elmarad, hívom a rendőrséget.

Szép rend van, örülök neki, nem maradok szégyenben, hiszen mit szólna a férjem.

Jönnek a rendőrök, megbilincselnek, kikísérnek az autójukhoz, beültetnek és rám zárják az ajtót. Hallom a zajokat a kocsi körül, gyülekeznek a szomszédok, érkeznek a közvetítő kocsik, kipattannak belőlük a riporterek, kamerákkal felszerelkezett emberek és egyre hangosabb a zaj.

Nem hallok semmit, csak a saját szívverésemet. Legalább szép tisztaság van a házban, ezt legalább nem rontottam el, egy valamit jól csináltam az életemben. Most először, nem hagytam, hogy azt lássák mások milyen alkalmatlan is vagyok háziasszonynak. Biztosan észrevették, hogy szép rend fogadta őket a konyhában. Nem maradt egy csepp vér sem, ügyes voltam. Megdicsérhetne végre valaki ebben az életben.

Egyszer csak a nagy zajban felfigyelek az egyik szomszédom érdes hangjára, aki épp a riporterek kérdéseire válaszolva döbbenten a következőket mondja:

"El sem tudom hinni, pedig milyen szép család. Bár igaz, ami igaz, az asszony eléggé rendetlen."