Guti Csaba: Vérző ideák

Sötét volt a folyó, s gyors iramú. Olyan, ami csak a maga dolgával törődik, folyik, zsibongva szalad, nem állja útját, se part, sem idő. Közben nincs tekintettel másra, senkire, s nem sajnál lelket, ha volt olyan botor, hogy elmerüljön a habjai között. Pedig békés, legalábbis ezt mutatja; nyugtat, ringat, mély álomba dúdol, miközben a sírba lök.

Árpád teljesen belefeledkezett a látványba, megbabonázva állt a parton, szinte megremegett ennek a mérhetetlen, néma tömegnek a vándorlásába. Majd beleszédült, ahogy a tekintetével követte a habokat. Észre sem vette, de mindeközben egy lépést hátrált.

Iszonyat volt abban a mozdulatban s behódolás.

Mint a fuldokló, úgy eszmélt fel János mozdulataira. Bátyja addigra levetette ruháit, épp csak egy alsóban álldogált nem messze tőle. Pőresége ellenére meglehetősen tekintélyt parancsolónak, daliásnak tűnt. Úgy állt ott, mint egy harcos, aki csak a csatát jelző kürtszóra vár, hogy aztán bömbölve belevesse magát a kíméletlen küzdelembe. Tekintetében kihívás, meg nem alkuvás tükröződött, míg arcán nyugodt, bábszerű mosoly húzódott végig. Egymás ellen ment a két dolog, az egyik nem lehetett igazi.

Vagy talán mégis, s így volt a két dolog egy egész.

Árpád, ahogy végignézett bátyján, el is felejtette, hogy alig volt még csak április, és libabőrözött a kar, ha a tavaszi hamiskás szél végigszaladt a testen. Elfelejtette, hogy a folyó sötét, gyors sodrású, és veszélyt hordoz magában. Egyszeriben mindent elfelejtett, csak a testvére atléta alkatát látta, dagadó izmait, s a mindent maga alá gyűrő elszántságot a szemeiben, ami miatt az emberek vakon követnek másokat. Így volt ezzel Árpád is János felé. Hogy is lehetett volna másképp, hisz a köztük tátongó majd nyolc évnyi korkülönbség kihozta a kettejük között a különbségeket, s utat taposott az ifjabbnak, hogy merre érdemes, s kell haladnia. Kezdetektől figyelte bátyját, ha tehette utánozta mozdulatait, tetteit, majd ahogy nőtt fölfele, megpróbált ugyanúgy gondolkodni, ahogy a testvére. Talán komikus volt ez a fajta majmolás, Árpád mégsem engedte, hogy valaki is kinevesse emiatt, vagy csak megjegyzéseket tegyen rá. Egyrészt maga miatt kellett kiállnia, másrészt úgy érezte, a keresetlen szavak a bátyját is sértenék. Csüngött János szavain, ha tehette teljesen kisajátította a társaságát, de idővel megtanulta azt is, mikor kell visszavonulnia, s csöndesen figyelnie a távolabb ténykedő nagytestvért. Ezt a fajta harmóniát Árpád művészi tehetséggel sajátította el, s talán emiatt is történhetett, hogy minden komolyabb szóváltás nélkül nőttek fel.

De akkor mindez másodlagos volt. Csak ők voltak, a folyó, és a még mindig kellemetlen idő, a kacagó, hűvös széllel. János egy pillanatra megborzongott, bár próbálta leplezni rezdülését, visszafordult hát öccséhez, és egy nyugodt mosolyt eresztett felé. Látta rajta a bizonytalanságot, az aggódást, bár az egy szóval sem nyűgösködött, régen megtanulta már, hogy a gyengeségét nem szabad kifecsegnie. János azonban értett a pillantásából, s megnyugtatta.

- Azt mondják, a tavaszi fűzfa ága a legjobb. Nyers, rugalmas, és még nem hordja szét az erejét a levelekbe, rügyekbe. Rengeteg van belőlük a túloldalt. Hamar átúszok, keresek egy tökéletes elágazást, s elhozom. Meglásd, csuda egy csúzli lesz belőle!

Árpád csak állt ott előtte, nem szólt semmit, csupán bólogatott. Rá mindig ez a szerep jutott, nem is azért, mert nem akarták meghallgatni, inkább az lehetett ennek az oka, hogy mindenben alárendelte magát a bátyja döntéseinek. Úgy hitte, minden úgy van jól, ahogy ő mondja, ahogy ő rendelkezik.

Ezúttal is.

Hát csak bólintott megint, ismét, aztán némán tűrte, hogy János visszaforduljon a folyó felé, csöndesen belegyalogoljon a hideg vízbe, hogy aztán néhány méter múlva elrúgja magát a fenékről, s megkezdje az úszást. Bár nem őneki kellett megmártóznia abban a folyóban, s nem neki kellett átúsznia a szomszéd partra, Árpád szíve mégis eszeveszett kalapálásba kezdett, amint látta, hogy a testvére eltávolodik a biztonságot jelentő parttól. Egy pillanatban majdnem felkiáltott, amikor azt látta, hogy a sodrás magával ragadta Jánost, de az idősebb testvér hamar visszanyerte a víz feletti uralmát, s folytatni tudta az úszást. Aztán csak evezett hosszú karjaival, acélos izmai belemartak a folyóba, s hajtották előre a testét. Az ifjú soha olyan gyorsan nem úszott még. Alig volt néhány perc a vízben töltött idő, Árpád mégis egy örökkévalóságnak élte meg, miközben egyre csak azt mondogatta magában, hogy nem is olyan fontos az a fűzfa, s az a csúzli, s egyáltalán nem is akar majd vele lőni. Inkább forduljon vissza a bátyja, de rögtön! Aztán a pillanatok tovagörögtek, mire ő nagyot sóhajtott, amikor János karcsú párductestével kiugrott a partra, s eltűnt a szemközti sűrűben.

Árpád meg csak állt ott, és egyszeriben nagyon tehetetlennek, szerencsétlennek érezte magát. Tíz perc múlva már nagyon türelmetlen volt, többször nekiindult, hogy maga is belegázoljon a folyóba, de mindannyiszor a tudatába villantak János intő szavai.

- Várj meg itt! Ne menj sehova! Főként ne menj a folyóba!

Hát csak várt tovább, s érezte, hogy kezd teljesen eluralkodni rajta az aggódás.

"Hol lehet már? Mi történhetett?" - kiabáltak, vádaskodtak a fejében a szavak. Aztán egyszer megjelent a túlsó parton János. Bal kezében magasra tartotta az ágat, győzedelmes mozdulat volt az, amit egy üdvözült mosoly tett még magasztosabbá. Még abban a hideg, szeles időben, csuromvizesen is volt ereje kiélvezni a pillanatot, félretolni, észre sem venni a kellemetlenségeket, s ünnepelni egy kicsit, kiemelve a momentumot. Győztesekre jellemző magatartásforma volt ez, nem vitás. A következő pillanatban azonban ismét a vízben volt, s vad karcsapások közepette haladt előre. Árpád beleképzelte magát bátyja helyzetébe, ahogy a testét körülveszi a hideg víz.

"Bizonyára olyan lehet, mint az üvegszilánkok!" - töprengett el egy szempillantásnyi ideig. Észre sem vette, s a lába ismét önálló akaratra ébredt. Közel ment a parthoz, egészen közel. Akkor már az sem érdekelte, hogy a bátyja esetleg leszidja. Cipője nagyot cuppant az iszamós parton, egészen behajolt a víz felé, úgy nyújtott kezet, hogy aztán segítsen kiszállni testvérének a vízből.

A csobbanások egyre közelebbről hallatszódtak, az ütemek mit sem lassultak, s János egyszer csak kint volt a parton. Talán látta öccse kinyújtott kezét, talán nem, mindenesetre nem kért a segítségből, s úgy ugrott partra, mintha legalábbis nem egy megerőltető úszáson lett volna túl, csak egy kora esti lubickoláson. A fűzfaágat akkor engedte csak ki a fogai közül, ott szorította mindvégig, máskülönben akadályozta volna a karját az úszásban.

- Megvan! Mondtam, hogy megszerzem! Csuda egy csúzli lesz ebből! Meglásd, hogy az lesz! - mondta elszántan, minden reménnyel, hittel a hangjában, noha akkor már az ajkai elkékültek a hidegtől, s a fogai olykor összekoccantak. Árpád számára ismét megállt az idő, testvérére valóságos hősként, az egyszerű, letört fűzfaágra pedig ereklyeként tekintett.

Csodával határos módon, János nem fázott meg a korai mártózás miatt, s a csúzli is csakhamar elkészült. Hogy jobb volt-e, mint bármilyen más csúzli, ki tudta azt megmondani? Árpád mindenesetre azt hirdette, kiállt amellett, amit a testvére állított, mint mindig, mindenkoron.

Aztán teltek az idők, a napok szaporán szedték a lábukat, hónapokat darált le a múlandóság, évek lettek száműzve a jelenből. Nagyot ugrottak a fiúk a növésben, igaz, János éppen csak nevezhette még magát férfinak, Árpád pedig csupán siheder volt. A báty annak rendje és módja szerint kitanult egy szakmát, fával dolgozott, mindenféle szép és cifra dolgokat készített mesterével, vagy éppen azt, ami kellett az embereknek. Nem kellett sok onnantól, s elkerült hazulról, de ha tehette mindig hazalátogatott, segített ezt-azt, ahogyan az öccsével is megpróbált minél többet törődni. Árpád, bátyja iránti rajongása mit sem fakult az évek folyamán, sőt, a külön töltött idő, még szorosabban fűzte testvéréhez. Eltökélte, maga is asztalos lesz, hogy aztán az élet újra egy mederbe sodorja őket. Gondolatban eltervezett egy közös asztalosműhelyt, amelyben együtt fognak dolgozni egész életükben. Persze ennek hangot nem adott, nem volt alapja a dolognak, hisz még az elemit sem járta ki.

Aztán megtüzesedett a világ, nem csak az ő lábuk alatt, hanem nagyon sok helyen. Nehéz idők voltak azok, szinte remegett benne minden nap, s ott lebegett a feltörő hajnal felett a bizonytalanság, a tragédia. Országok dőltek romba, vért ivott a föld, és koporsót szült izzadva ki magából minden elvetélt pillanat. A remény füstté vált a rideg falak közül kitagadva, s elhagyatottan zokogott a bölcső a sarokban.

Nem maradt kenyere a léleknek, nem volt miben bízni. Az ember csak a kezét szorította ökölbe az asztal alatt, hogy ne lássák indulatait, vagy az izzadtságot törölgette a homlokáról, amikor a híreket hallgatta.

Nem volt elég az semmire sem, mert a háború elérte Magyarországot is. Feleségek féltették férjeiket, anyák siratták fiaikat, de a behívó elől nem lehetett elbújni, s nem is volt szabad. Egy nap minden életerős, tettre kész embert elvitt a koromfekete gőzös. Sötét lehelete volt annak a mozdonynak, mintha a halált ragasztotta volna az égre mindenfelé amerre pöfögött, mégis fel kellett rá szállnia minden ifjúnak, még ha a szív és az ország kongott is a hiányuktól.

János is megkapta a maga céduláját, hát össze kellett szedje a dolgait, meg kellett csókolja az anyját, s kezet kellett fogjon apjával, fivérével, hogy aztán induljon maga is.

Az anyja nem állta a tekintetét, pedig szeretett volna jó mélyen belenézni a fia szemébe, és mondani valami szépet, valami vigasztalót, de nem tudta ezt megtenni, mert a sírás kerülgette, s tudta, hogy az első könnycsepp visszavonhatatlanul magával rántaná a többit is, s a sírásnál keserűbb útravaló nincs. Az apa a torkát köszörülte, az arca metszettebb, vásottabb volt, mint valaha, az évek egy pillanat alatt roppantak rá, s csináltak belőle aggastyánt. Csak Árpád szeme csillogott, ahogy üdvözülve csodálta katonaruhába bújt bátyját, ahogy az férfiasan kezet nyújtott neki, majd a puskával a vállán elmasírozott.

Hosszasan néztek utána mindhárman. Aztán, amikor elég messze ért már az ifjú, az anya térdre rogyva zokogott, a férje támogatta fel őt az utca porából. Árpád mit sem vett észre mindenből, burokba zárta a büszkeség, se nem látott attól, se nem hallott.

Addig a pontig soha nem érdekelték a világ dolgai, de onnantól fogva minden háborús hírt meghallgatott, mintha csak azt várta volna, hogy a rádióban bemondják a bátyja nevét, mint háborús hősét, aki egy személyben legyőzte az ellenséget. Hamar, botcsinálta módon kitanulta a politikát, hogy aztán véleményt alkosson, s idős embereket oktasson ki a nézeteiről. Folyton a háborúra terelte a szót, s minden egyes beszélgetésbe beleszőtte, hogy a testvére is a fronton harcol, egyre másra kaszabolja az ellent, ha kell, puszta ököllel küldi őket a halálba, s megannyi kitüntetése van már. Így tett otthon is. Ha az anyját keserűnek látta, harsányan szólt neki, ne legyen szomorú, sőt, örüljön vele együtt, hisz János megnyeri a háborút az országnak, s hazahozza a dicsőséget a szülői házhoz.

Az anyja azonban nem örült, az idősek nem hitték a szavát, s a rádióban sem mondtak semmi biztatót. Árpád kedvét nem szegte egyik sem. Mindig magánál hordta a csúzlit, az értékes szerszámot, aminek a nyelét a bátyja szerezte a jeges folyó átúszása után, hogy aztán saját kezűleg faragja meg, s lássa el gumival, bőrrel. Olykor, ki tudja mitől vezérelve megállt, kihúzta azt a gumit egészen addig, amíg a karja bele nem remegett az erőlködésbe, majd rátartotta egy képzeletbeli ellenségre, hogy végül elégtétellel a lelkében eressze rá a tölteléknek szánt kavicsot. Bizony, sokat markolászta azt a csúzlit. Legszívesebben mégis puskát fogott volna, hogy a bátyja mellett harcoljon, de az évei kevesek voltak, bármennyire is szerette volna mindezt.

S a rádió ment, zúgott, sugárzott egyre csak, de nem sok öröme volt a szavában senkinek. Rossz hírek jöttek onnét, s rossz hírek cseréltek gazdát az emberek között is. Aztán kezdték hazaküldeni a bakákat. Az első, aki hazatért a faluba, az öreg tanító fia volt. Szerencséje volt annak a fiúnak, mert nem koporsóban hozták, de lőtt sebe volt, s beszélték, hogy ima kell hozzá, hogy megmaradjon. Hát aznap este érte imádkozott az öreg tanító, az egész iskola, a falu is.

Árpádban gőg volt, egyfajta kimondhatatlan elmarasztalás a tanító felé. Mintha folyton csak arról meséltek volna a szemei, akárhányszor a tanítóra pillantott velük, hogy a betűk és könyvek dacára nem vált igazi férfi a fiúból. Olyan, aki megállja a helyét a csatában. Bezzeg az ő bátyja, majd harcol ő helyette is. Harcol érte és egyben mindenkiért.

Aztán eltelt a nap, és este, amikor elcsendesült a ház, ő is imára kulcsolta a kezét, és erősen a tanító fiára gondolt.

Másnap aztán másért kellett szóljon a fohász, harmadik nap egy újabbért. Aztán a napok egyre több imát követeltek, megszámolni sem lehetett már. Valakire azért kellett gondolni, hogy felépüljön, valakire azért, hogy békében nyugodhasson. Egy dolog volt a közös a kettőben, hogy könnyek kísérték a gondolatokat.

Végül eljött a nap, amikor a háború behajtotta a sarcot az ő családjuktól is.

Hazatért János, véresen, sebesen, fakón, félig holtan. Akkor zokogott csak igazán az anyja, és akkor már az apjukkal sem lehetett bírni. Az ifjút a tisztaszoba ágyára fektették, ott volt a legtágasabb, a legvilágosabb, a legszellősebb. Kellett is a levegő, hogy belecsípjen a halál gallérjába, és kisurranjon vele jó messzire, mert azzal a testtel belopakodott az öreg kaszás is, és egyre csak ott ólálkodott az ágy körül. Szinte látni lehetett a jéghideg leheletét az otthon melegében.

Csak Árpád nem vett észre semmit maga körül, csupán az összetört testet nézte, aminek alig volt annyi ereje, hogy a karját megemelje.

Nem értett semmit.

Zavaros volt minden, ordítani tudott volna tőle.

Nem értette, hogy hová lett az a nagy dicsőség, ami egész életükben körbelengte a bátyját? Nem értette, hogy hová lett az a csupa izom dalia, akit elküldtek nem is olyan régen a harcokat megvívni? De legfőképpen az ideált nem találta, amit mindig, minden körülmények között, feltétel nélkül követett.

Mintha mindez sose lett volna.

Nagyot sóhajtott, beleremegett abba a szíve, lelke, s olyan keserű lett tőle a szája, mintha epét nyelt volna. Talán akart mondani valamit, talán nem, az ajkai némán tátogtak, mint a halnak, amit kivetett magából a víz. Csöndesen kiment, hogy odakint összerakja magában a dolgokat, amelyek úgy gurultak szét benne, mint az üveggolyók.

Egész délután odakint ücsörgött, egyedül, mégis dübörgő gondolatokkal. Este volt már, amikor befelé indult. Ahogy felállt, a térde megremegett, s meg kellett kapaszkodjon valamiben, hogy ne essen vissza. A csúzli kiesett a zsebéből, s úgy koppant egy kiszáradt tönkön, mint ahogy a szív dobban utoljára üregében.

Megállt.

Egy pillanatig tűnődött, aztán hagyta veszni a csúzlit, sajnált már érte egyetlen mozdulatot is.

A napok nehezen teltek neki is, ahogyan az egész családnak. János továbbra is a tisztaszobában feküdt, ott volt a legkevesebb mozgás, ott volt a legpihentetőbb számára.

Szép volt az a szoba, magasztos, ahová belépni mindig nagy tisztelet volt, szinte ünnepi alkalom kellett hozzá, hogy az ember betegye oda a lábát. Ezúttal azonban körbelengte valami más is azt a helyiséget, valami sötét, valami fojtó, olyan, ami taszította onnan Árpádot. Eltelt egy nap, kettő, talán egy hét is, és a fiú nem lépett be oda, ahol a bátyja feküdt élet és halál között. Sőt, ha tehette még arra sem nézett.

Hogy miért tette?

Nem tudott volna megválaszolni rá. Tudta, hogy mindez nem helyes, szégyellte is magát miatta önmaga előtt, és a családja előtt is, mégis képtelen volt megtenni azt a néhány métert, és odaállni a betegágy mellé. Volt benne valamiféle dac, mérhetetlen harag és szomorúság, ami mételyként mérgezte a lelkét, s nem tudott rajta felülkerekedni, bárhogy is akarta.

Aztán egy nap az anyja elmondta neki, hogy sebet látni nem jó, beteget látni nem jó, főleg akkor, ha az olyan összeszabdalt és fakó, mint a holtak, és ha az a valaki éppenséggel az ember bátyja. Eltelt azonban már jó sok idő, és hozzá kellett edződni a gondolathoz, és illő lenne meglátogatni a testvérét, mert az, amikor csak a sebláz engedi, folyton őt szólítja.

Árpád nagyot ráncolt a homlokán ezt hallva. Talán nem is ő tette ezt egészen, hanem egy láthatatlan kétségbeesés, amit ekkor pedig immáron muszáj volt legyőznie. Az anyja a kezét nyújtotta felé, ő azonban nem kapaszkodott bele, nem akart gyengének tűnni. Kopogós léptekkel végighaladt a folyosón, de nem is azt hallotta ő, hanem a szívét, amint zakatolt. A nagy, fehérre festett ajtó előtt megállt, s akkor már teljesen kiverte a víz. Izzadt tenyérrel megragadta a kilincset, olyannak tűnt az, mintha ólomból lett volna. Lassan indult meg lefele. Majd résnyire nyílt az ajtó, s azonnal kiömlött rajta az a keserű, halállal teli szag, amibe Árpád csaknem beleszédült. Tett még egy lépést, majd még egyet, miközben sápadtan meredt a hófehér dunnatenger alatt pihegő sovány alakra.

S az alak felé fordult, tekintete bódult volt, de amint megérezte maga körül a többiek jelenlétét, halványan elmosolyodott.

- Árpád! Testvérem! - mondta elhaló hangon, mintha csak egy lehelet bukott volna ki a száján. Árpádot vádként érte az üdvözlés, de az is lehet, hogy valami mástól rettent meg, tény azonban, hogy a következő pillanatban sarkon fordult, és zihálva kirohant a házból. Csak szaladt, csak szaladt, s amikor már nem bírta a tüdeje és a lába, összeroskadt, és ököllel püfölte a földet. Teljesen elgyengülve térdelt utána nagyon sokáig. Olyan volt az az idő, mintha a világ peremén, a semmi közepén töltötte volna el minden percét gondolatok, érzések nélkül.

Amikor feleszmélt bódulatából, nehezen tápászkodott fel. Botladozva indult haza. Nem tudta, mi fogadja otthon, s azt sem, ő mit fog tenni. Egyáltalán semmi elképzelése nem volt, mintha azalatt a néhány nap alatt teljesen kiürült volna a teste és a lelke.

Már látta a házuk fényeit, amikor egy apró sötét árny suhant el a feje felett, és repült a ház tetejére, éppen a tisztaszoba felé. Majd, ahogy megpihent, éktelen vijjogásba kezdett. Árpád azonnal felismerte benne a kuvikot, melynek jelenléte abban az időben egyenlő volt a halállal. Egy pillanat alatt kifutott a vér az ifjú arcából, és hihetetlen indulat szállta meg. Néhány gyors lépést tett a bokrok mellett, s mintha csak mindig is ott lett volna a helye, úgy hajolt le a múltkor elhagyott csúzliért. A következő pillanatban már töltötte is be kaviccsal, fakéreggel, mindennel, ami éppen a keze ügyébe akadt, és mérhetetlen elszántsággal kezdett lövöldözni a kuvik felé.

Az apró bagoly régen elrepült már, a fiú azonban még mindig csúzlizta a sötét éjszakát. Aztán kiesett a szerszám a kezéből, amitől úgy érezte, mintha csak a béklyói eresztették volna el.

Rohanni kezdett a ház felé. Az ajtót csaknem tokostól szaggatta be, majd újabb néhány lépésből a tisztaszobában volt. Akkor már nem zavarta az a kellemetlen, fojtó szag, sem a hatalmas sebek, észre sem vette ezeket. A szüleiben, akik az ágy mellett imádkoztak, majdnem elbotlott, de mit érdekelte akkor bármi is?

Megragadta a bátyja kezeit, és vehemensen rázni kezdte őket. Erjedt volt a test, s olyan hideg, mint egy darab hús. Árpád ezt érezvén még jobban rászorított, abba kapaszkodott, hogy el ne ájuljon.

Egy pillanat csak.

Annyi csupán.

Aztán csönd.

Mély csönd.

És akkor megértette, hogy mindennek vége.

Hirtelen annyira ostobának, önzőnek és embertelennek érezte magát, mint még soha.

Gondolatok gázoltak egymásba, véresre sebezték a lelket, aminek nem volt nyugodása, soha nem is lesz, úgy hitte. A kétségbeeséstől, a fájdalomtól már majdnem hangosan felordított, amikor valaki megszólította, halkan, erőtlenül, ahogy egy madárfióka szólal meg legelőször.

- Hát eljöttél! - szólt a hang, s Árpád érezte, ahogy a gyenge ujjak megszorítják a kezét. Ahogy egy pillanattal később a könnybe lábadt tekintetét felemelte, a bátyját hatalmasabbnak, erősebbnek látta, mint valaha.