dr. Radmila Markovity: Tükör által homályosan, de láttam
2022.07.07
Nap,
mint nap elmegyek a tükör előtt, ami az előszobában áll. Tetőtől talpig
láthatnám magma benne, ha bele néznék, de nem teszem, mert nem azt látom, aki a
lelkemben fészkel. Egy csoszogó, terjedelmesebb, mint kellene, öreg, ráncos
mosolytalan, enyhén görbülő hátú vénséget egykedvúen mutatna, ha nézegetném
magma. Néha kénytelen vagyok belebámulni önmagamba, ha indulok a tolókocsimmal,
az én "mercédeszemmel" sétautamra a biztonság kedvéért. Megfésülködtem-e, jól
áll-e rajtam a ruha.
Felteszem a napszemüvegem, megindulok, illetve indulunk, mert féltenek, pedig
már eléggé biztosan lépkedek. Rám soha sem hallgatnak, mert...El kell fogadni.
Amijor magma maradok, bevallom most már
ötven perces séta után kifáradok, rendbe szedem magma, vacsora, egy marék
orvosság, és irány az ágy.
TV-t nézni nincs kedvem, ide-oda tekingetve szememmel keresem az emlékeket, de
valahol érzem, tudom velem vannak, bennem vannak. Rőjöttem, a szem a lélek
tükre. Ne a szobámban kotorázzon, hanem vetítse elém a lelkemből fakadő énemet.
Megjelentem fiatalasszonyként két gyünyörű gyerekkel. Egymásra mosolyogtunk, és
könnybelábadt a szemem.
- Jaj, ne tedd! Látni akarom gyermekeim
arcát, akiknek cask én vagyok, de tolakodtak az emlékek.
Minden hiába, sejtelmesen jött felém egy barna fiú, az arcvonásai olyanok, én
sem tudom milyenek lettek, talán a jellemét takargatták. Ott volt mellettem,
tudom, azt jól tudtam, elváltam tőle, mert ma nem ülhetnék itt az írógép előtt...Egy
árva szót sem szóltam hozzá, de homályba burkolózott szemem villámokat
cikáztatott körülötte. Olyan furcsán távozott, a könnyeim teremtette félhomályból
láttam, keresi a pénzem, megtalálta, elvette, és mintha a kocsma felé vette
volna az irányt, csak sejtelmesen néztem, nem láttam, de tudtam.
Lelkem tükre, drága szemecském, ne
sírjál, már rég óta nem siratom én sem életem eme részét. Mutassál valami mást.
Még mindig mintha féhomály lenne a
szobámban, úgy rémlik, egy hatalmas nagy termetű férfi közeledne,
Összerettentem. Ne, nem akarom látni, mit akar felidézni, de hiszen a gyermekét
sem szerette. Miért vett el engem? A szürkeség végéből halkan mondta:
szerettelek. Az ilyen szeretetből ne
kérjen senki sem! Távozz, kérlek.
Nem viaskodtam a szememmel, mutatta nekem talán azt, amitől a lelkem szabadulni akart. Ott voltak, hiszen láttam, még akkor is, ha homályosan.
Most egy fehér ágy sírdogált a mellettem
levő szobában. Szólított. Féltem felkelni,úgy véltem, bármi áron, de ehhez oda
kell mennem. Csak az én szobámból szúrődött át egy kis fény. Most nem féltem.
Az anyám feküdt az ágyában, mefgfogta a kezem. Arra kért, maradjak vele, hívjam
az orvost ,mert nagyon rosszul van. Tudom hívtam. Segített. Most egymásra
mosolyogtunk, mindent tisztán láttam . Kért vizet, hívta az unokáit,
szeretgették egymást, majd hirtelen sötétség borította be a szobát. Nem látok
semmit Most feljajdult a lelkem Üres az ágy! Nincs anyám, csak a távolban élő
öcsém.
Mintha halkan megszólalt volna valaki a sötétben.
- Ne sírjál. Szereteted a gyermekeidre irányítsad, meg az öcséd úgy éljen a lelkedben, mint gyermekkorában, amikor magaddal vitted minden hova.
Most fénylett a szemem, és az anyám arca, ott maradt a lelkemben
A jobb felemre fordultam, és behunytam a szemem.