Boldog István: Karnevál

Egy régi tükörre leltem,

emlékeim között.

Félig vak a foncsor rajta,

már csak homályos képet ad.

Nagy kincsem vizslatva,

megdöbbenek: időcsipp nyílik,

kopott diát vetít a vén tükör!

Múltbéli tájat mutat,

hol nap izzik, hevül a katlan:

tavasz nyárba olvadt már.

Ünneplőt öltött a parti füzes,

duruzsol pezsgő víz.

Él varázs, valósul plátói vágy,

a folyó fölött.

Szabad kérészek karneválján,

az álom testet ölt.

Víz tükre alatt, vad meder alján,

iszap kavarog.

Homályvilágból szöknek,

színes imágók törnek fel.

A zsongást,újhodást köszöntik,

tisztelegve a "szőke hölgy" előtt.

Vízitündérek, tündérfiak rajzanak,

él-hal nász.

E "légyott" öröklét.

Mint szerelem rögzül - vésődik.

Gyönyör élményét, lét törvényét,

szív-szívnek adja át.

Száll, repes remegő hőhullámban,

szivárványrovar.

Villanó, apró csillámszikrák,

habokban tűnnek el.