B. Moravetz Edith: Időutazás

Visszapillantó tükrömben
immár homályosan látom,
lassan-lassan ködbe vesző
boldog távoli világom.

Most még fel-felcsillan itt-ott
egy mosoly kedves arcokon.
Nyújtják felém áldón kezük,
hangjuk elér simogatón.

Hanem, ahogy mint gyorsvonat
száguld egyre sebesebben,
s az idő kereke kattog,
nehéz őket felismernem.

Távolodnak - vagy szemem, mely
homályosul - szürke hályog
takar mindent mi értékes,
egyre fakulnak kristályok.

Erősnek hitt évek sodra
szakad, s láncról a gyöngyszemek
gurulnak, talmi kincsek már,
számomra értéktelenek.

Úton előre pillantok,
tisztul a látás, újabb kincs!
Cél előtted, ne hátra nézz!
Foncsoron így egy hiba sincs